Északnyugat-Olaszország

Északnyugat-Olaszország

fotó: kimkim.com

Biztos mindenki látott már olyan jól beállított fotót, amikor egy félig töltött borospoháron megcsillan a lenyugvó nap, miközben az átlátszó üvegben mesébe illő kőépületek és végtelen szőlőtőkék terülnek el a lankás domboldalakon. A hátérben esetleg még a lágyan hullámzó tenger is felsejlik. Na ez az a kép, amit mindenki elkészíthet, aki Északnyugat-Olaszországba látogat, hiszen itt nem nehéz jó borba és csodálatos tájba botlani. Lehetőségünk van hegyet mászni, az Alpok festői tájain és csodálatos állatvilágát megtekinteni Itália legrégibb nemzeti parkjában (Gran Paradiso Nemzeti Park) Piedmont és Valle d’Aosta környékén.

Ellátogathatunk a legtöbb Instagram fotót magáénak tudható Cinque Terre területre, ahol az 5 festői halászfalun áthaladva már nem csak fényképezhetünk, hanem túra közben megkóstolhatjuk a kiváló helyi borokat és olíva olajokat is. Napestig sorolhatnánk tovább a számtalan természeti kincset, amivel ez a gyönyörű táj elkápráztatja az ide látogatókat, hiszen itt tényleg minden adott a jó hangulathoz és az aktív pihenéshez.

Ezt a látnivalókban gazdag északnyugati országrészt szokták „új Toszkánának” is nevezni, hiszen bár a 20. században jelentős fejlődéssel sikeres ipari hatalommá vált, mégsem veszítette el mély kötődését a kultúrához, a borokhoz és a kulináris élvezetekhez. Gasztronómiai szempontból érdekes, hogy ez az a része Itáliának, ahol a főzés alapjaként többet használják a vajat, mint az általuk igen nagyra becsült olíva olajat.

A rizottó és a tészta azonban ugyan olyan kedvelt étel itt is, mint az ország bármelyik másik területén. Gazdag a sajtválaszték és egy igazi ínyencség a szarvasgomba (Piedmont régió) is megtalálható a helyi kínálatban. A francia konyha által befolyásolt gasztronómia mellé manapság pedig igen kiváló borokat ajánlanak a helyi bortermelők. Ételek mellé talán a Roero arneis a legjobb a fehér szőlőfajták közül, vörösben mindennapokra dolcettót vagy barberát fogyasszunk. A barolo, és a barbaresco már inkább az ünnepek bora. Mielőtt azonban elmélyednénk a részletes borválaszték elemzésében és éltetésében, lássuk csak milyen nagyobb részekből áll össze ez a kiterjedt borrégió.

Északnyugat-Olaszországot négy nagyobb részre oszthatjuk: Valle d’Aosta, Liguria (Olaszország legkisebb és második legkisebb borrégiói), Piemont, olaszosan Piemonte (vagy angolosan Piedmont) és Lombardia: mind önálló vidék, eltérő hagyományokkal, kultúrával, történelemmel.

Az Aosta-völgyről ma mindenkinek talán a sízés jut eszébe, Piemont, illetve fővárosa Torino nevét hallva is előbb gondol valaki a Fiatra, Pininfarinára, Giugiaróra, mint a barolóra vagy akár Martinira és a Cinzanóra. Liguriát a tengerpart jelenti, Lombardiát meg Milano, a divat, az opera, környékét pedig a csodálatos tavak, pazar villák. Ezek tehát azok a részek, amelyek meghatározzák Északnyugat-Olaszország gazdaságát és kultúráját, de nem csak azt, hiszen mindegyik területen jelentős szőlő és borgazdálkodás is folyik.

Piemont

Ha valaki ma a barolo, a barbaresco, a dolcetto, a barbera vagy az asti, a gavi sikereire gondol, aligha hiszi, hogy a múlt század 80-as évéig ez a terület, Piemont, a valamikori Savoyai Királyság része, a minőségi bortermelést illetően finoman szólva is Csipkerózsika-álmát aludta. Pedig már Julius Cézár is fontosnak tartotta, hogy megálljon La Morrában, és megkóstolja Langhe vidékének messze földön híres borát. A bencések itt is hozzájárultak a szőlőművelés fejlesztéséhez. Később is, a francia kapcsolatok miatt megmaradt a borkészítés nemes hagyománya.

Az ország egyesítése és a filoxérajárvány után szomorú lett a vidék. Sokan felhagytak a szőlőműveléssel elhagyták az országot, s vagy a nagyvilágban keresték szerencséjüket, vagy csak a szomszédos Franciaországban kenyerüket. Az 1980-as évek vége felé Piemont kezdett kiemelkedni a szőlőtermelés apátiájának évtizedeiből és igyekezett újjáépíteni hírnevét. Mára pedig Toszkánával versenyez az ország legjobb vörösborainak termelője címért. Természetesen mára a nebbiolo mellett igen fontos szerep jut a barberának, a dolcettonak és számos autochton fehér szőlőfajtának is.

Amikor az ember Svájc felől jőve kibukkan a Simplon-alagútból, vagy a hágón átkelve – ahol sem a GPS, sem a mobiltelefon nem működik az irdatlan magas hegyek között – és eléri Domodossolát, majd a Lago Maggiorét és visszanéz, érzékelheti, mennyire találó is a tartomány elnevezése: Piemont, azaz „a hegy lába”. Kétség sem férhet a régiót körbeölelő Alpok hatásához. Déli irányba, Torino felé haladva hegyekre, dombokra kapaszkodó szőlőültetvények, ameddig a szem ellát. Innen délkeletre Alba környékét „ai piedi di monti”, azaz a „hegyek lábánál” három oldalról határolják a roppant hegyek.

Északról a Nyugati-Alpok hegye, a Monte Rosa szakad rá a régióra. A DOC és DOCG borok készítésére használt szőlők területét illetően Piemont az első helyet foglalja el Olaszországban és közel 50 eredetvédett borával szemben egyetlen más borvidék sem tud versenyre kelni. Bár az itt készülő fehérborok közül sok említésre méltó, a régió hírnevét mégis elsősorban vörösborai alapozzák meg. Albától délre egy sor meredek mészkőhegy alkotja a Langhe- hegységet. Alba városkától 15 km-re délre, délnyugatra van Itália egyik leghíresebb bora, a barolo hazája. Itt születnek nebbiolóból a világklasszis borok. Ez a fajta igen érzékenyen reagál a talaj kémiai összetételére.

A nagy változás azonban 1947-ben kezdődött a régióban. Új területeket törtek fel, ahova dolcetto és barbera fajtákat telepítettek, amit könnyebb művelni, és ami nagyobb hozamot ad, mint a kényes nebbiolo. 1966-ban kapott DOC státuszt, majd 1980-ban DOCG besorolást. A kitűnő 1988, 1989 és 1990-es évjáratokkal „jelentkezett be” először a barolo a világ nagy borai közé. A siker nyomán újabb területeket vontak termelés alá, s ma már évi 8 millió palackot töltenek meg vele. Persze ez csak egy cseppnek tűnhet a 800 millió palackos bordói tengerben… Hogy honnan is jön az igazi barolo? A sikert követően sok termelő a saját területét kívánta megnevezni. Végül 1979-ben készült el a ma is használatos barolo ültetvényi térkép. Ma több mint 200 barolo termelőt tartanak nyilván.

A nebbiolo szőlő neve a nebbia, köd szóból eredeztethető, ez azonban kettős értelmű. Utal egyrészt a fajta jellegzetességére: a szőlőszemek bársonyos, viaszos bevonatára, illetve arra tényre, hogy az érés szeptemberi időszakában sűrű köd száll reggelre a termőhelyekre, megfelelő nedvességet biztosítva a fürtöknek.

Azzal, hogy a nebbiolo vékony héjú, alacsony hozamú és betegségekre hajlamos fajta, nem tűnik a szőlősgazdák kedvencének, mégis, megkérdőjelezhetetlen, hogy elsőrendű borok készülnek belőle. Gránát színű bor, narancsos reflexekkel, jellegzetes, intenzív gyógynövényes illat, zamatos ízvilág. Fiatalon a bor rusztikus és némileg „darabos”. Érleléssel éri el a teljes íz- és illatvilágát. Érett gyümölcsök, szilvabefőtt, meggy, szeder és ribizli jegyeit fedezhetjük fel benne, gyakran a dohánnyal kiegészülve. A kátrány, az édesgyökér és a csokoládé jegyei sem ritkák e borokban. A fiatalos aromákat hosszú ideig meg is őrzi, ez is mutatja nemes származását. Szigorú szabályok vonatkoznak a készítésére: 100% nebbiolo, két év hordós + egy év palackos érlelés.

A Barolo DOCG borokat hagyományosan nagy tölgyfa hordókban érlelik, de kísérleteznek az új kis francia tölgyfa hordóval, a barrique-kal is. A legjobb barolo termőhelyek, mintegy 1200 ha, öt főbb településhez köthetők: La Morra, Serralunga d’Alba, Monforte d’Alba, Castiglione Falletto, és maga Barolo. Ezek feltűnhetnek a címkén is, a termelő – Burgundiához hasonlóan – feltüntetheti az ültetvény, és a dűlő nevét is.

A közelben található Barbaresco DOCG bora szintén kizárólag nebbiolo szőlőből készül. Ennek azonban csak egy évet kell hordóban és további egy évet palackban érnie. 1895-ben került először barbaresco a piacra, tehát mintegy ötven évvel az első barolo után. A „kistestvér” mára azonban felnőtt, nem mellékesen Angelo Gaja tevékenységének, borainak is köszönhetően. A mintegy 700 ha DOCG termőterület elsősorban Barbaresco, Neive, Treiso és San Rocco Seno d’Elvio környékén található.

Ebben a körzetben melegebb van, mint Barolo környékén, a dombok-hegyek is alacsonyabbak, a talaj pedig lazább és homokos, tehát az itt készülő borok is valamelyest könnyebbek. Az aromatika is jelentősen különbözik, mert itt mangán helyett elsősorban cinkben és rézben gazdag a talaj. Az itteni borok kevésbé testesek és struktúrájuk is lazább, viszont az alkohol, a tannin és savak ritka egyensúlyát mutatják. 5–10-éves eltarthatóságuk azonban jelentősen kisebb, mint a nagy barolóké.

Nebbiolót még sokkal északabbra is termesztenek, a Sesia-völgy „bejáratánál”. A nagyobb körzet neve Gattinara DOCG, ahol vulkanikus eredetű talajon szép, némileg a barbarescóra hasonlító gyümölcsös bor terem. A másik körzet borát Ghemme címkével forgalmazzák.

Bár Piemontban megkérdőjelezhetetlen a nebbiolo primátusa, ez főleg a nemzetközi elfogadtatásban segített. A helyiek ugyanis általában barberát ittak… A filoxéravész után nagy területen telepítették, mert amerikai gyökértörzsön ez adta a legjobb termést. A közelmúlt DNS vizsgálatai sejtetni engedik, hogy ez a fajta rokonságban áll a francia-spanyol mourvèdre/monastrell szőlővel. Aztán jött az 1985-ös év metanol-botránya, ami egy időre maga alá temette ezt a fajtát. A hozzáadott metanol harminc ember életét követelte és sokan elvesztették a látásukat. A visszaesés és a kivágások következtében a 90-es évekre a montepulciano lépett elő a 2. helyre a kékszőlők között.

A barbera, úgy tűnik, sokkal jobban érlelhető új francia kis tölgyfa hordóban, mint a nebbiolo. Szokatlan kékszőlő, mert nagyon csekély a tannin tartalma, miközben színe mély, savszintje magas, és a bor fiatal korában fűszeres, illatában és ízeiben a piros bogyós gyümölcsökre emlékeztet. Ezért legtöbbször friss, üdítő. A legszebb formáját fajtaborként hozza. Klasszikus meggyes és pikáns jegyei legjobban a Barbera d’Asti DOC és a Barbera del Monferrato DOC területén található agyagos talajon fejlődnek ki.

Langhéval szemben, a Tanaro folyó túlpartján egy másik hegység található, a Roero. Itt az élet borok szempontjából izgalmas ugyan, de kicsit nyugodtabb, mint a túlparton. A talaj itt már nem meszes márga, hanem főleg hordalékos, nagy homoktartalommal, amin a nebbiolo d’Alba fajtaváltozat terem. Bora könnyebben érthető és jobban iható, elegáns és gyümölcsös, amit Roero DOCG-ként hoznak forgalomba.

A helyi fehérszőlő az arneis, ami már majdnem a feledés homályába merült, de amelynek a termesztése újra virágzik. Immáron mintegy 5 ezer ha termőterületet mondhat magáénak a Langhe-Roero vidéken, s 1989 óta DOC, 2004 óta pedig DOCG kategóriát képvisel. Szerethető bort ad, őszi- és sárgabarack aromákkal. Ez Roero Arneis DOCG névvel kerül palackba. A Roero környéki arneist jobbnak tartják, mint a Langhe vidékén készített arneis bort.

Albától délre és keletre is igencsak figyelemre méltó borok születnek. Különösen Diano d’Albát érdemes kiemelni. Az itteni déli fekvésű termőhelyekre a dolcetto fajtát telepítették. Kimondottan alacsony tannin- és mérsékelt savtartalmú fajta, ezért érdemes fiatalon fogyasztani, ekkor élvezhetjük leginkább gazdag gyümölcsösségét, szilvaízeit. Általában Piemont-szerte a mindennapok bora.

Mivel robusztus fajta, sohasem „illette meg” a legjobb termőhely, s így négy héttel a nebbiolo előtt már le is szüretelték. Mára sikerült azonban bebizonyítani, hogy ez a fajta mire is képes: jó helyen, jó kezekben szép, gyümölcsös borokat ad. Ritkán érlelik tölgyfa hordóban, s ugyanazt a mészköves talajt kedveli, mint a nebbiolo. Sok eredetvédett bor készül kizárólag dolcettóból: a legismertebb talán a Dolcetto d’Alba DOC, de a legjobb a Dogliani DOCG.

A Langhe DOC átfogja mind Barolót, mind Barbarescót, így a termelők sokszor – boraikat „leminősítve” – éppen ebben az alacsonyabb besorolású osztályban hozzák forgalomba, ezért ezek a borok számíthatnak legjobb vételnek Piemontban.

Messze, keletre, Alessandria megye déli részén, az Alto Monferrato körzetben készül a Gavi DOCG, kizárólag cortese fajtából (ezért aztán szokták Cortese di Gavinak is hívni). Az alapvetően hegyekkel tarkított vidéken 59 településen készítik ezt a bort, amelyek közül Acqui, Ovada és Gavi a legismertebbek. A fajta igen ellenálló, és jó a hozama is. Bora könnyű és friss, egy leheletnyi kandírozott gyümölcs aromával, kitűnően megy a tenger gyümölcseihez. Meglehetősen drágán mérik, pedig csak ritkán ér el kiemelkedő minőséget. Jó tulajdonsága, hogy a forró nyárban is jól megőrzi savait. Csak megfelelő terméskorlátozással lehet a testtel egyensúlyban tartani a savakat. Több termelő a kis tölgyfa hordós érlelésben és az almasav egy részének lebontásában látja a megoldást.

Piemontban jelentős mennyiségű pezsgő is készül, sokuk édes. Albától keletre, sok-sok szerpentinen, hegyeken, dombokon át érjük el Castiglione Tinellát. Mintegy öt évszázada termesztik itt a moscato bianco fajtát, azaz a fehér muskotályt. A mezoklímának köszönheti hársra és a fehér húsú őszibarackra emlékeztető illatát. Az évi 70 millió palack Asti Spumante ismertté teszi ezt a bort, pedig minősége erősen változó. Egykor igen jónak tartották. Sokkal kevesebb készül a Moscato d’Astiból, amely kevésbé gyöngyöző édes bor, s aperitifként vagy desszerthez ajánlják. Mindkét bor 1994 óta DOCG besorolásban van. A vörös pezsgő brachettóból készül.

Piemont a vermutkészítés (vermouth) legfontosabb régiója is, a főbb központok: Torino, Canelli és Asti. Itt készült az első vermut is: Antonio Benedetto Carpano 1786-ban Torinóban állította elő az első erősített és gyógyfüvekkel ízesített bort. Piemont nem ismeri el az IGT besorolást és neve egy általános borvidéki, mindent magába foglaló DOC-t is jelöl.

Fotó: Bortankönyv – A világ borai

Valle d’Aosta

Piemonttól északnyugatra, négyezres hegyek ölelésében található az Aosta-völgy, az ország legkisebb borvidékével. Ha itt az ember körbenéz, felteszi a kérdést: hogyan teremhet itt egyáltalán szőlő? Pedig minden talpalatnyi megművelhető területen, mintegy 635 hektáron szőlőtőkéket találunk. Bár a középkorban a szerzetesek gamay-t, pinot noir-t és pinot gris-t hoztak magukkal Burgundiából, ma ez a borvidék az autochton szőlőfajták és a szokatlan borok kedvelőinek Mekkája. Néha évszázados tőkékkel is találkozhatunk, mert a hideg klíma miatt a gyökértetűnek itt esélye sem volt. Piemontból érkezett a dolcetto, a nebbiolo és a freisa, Svájcból a petite arvine és a cornalin. Az Aosta-völgy középső részén pedig chardonnay-t, syrah-t, pinot noir-t és merlot-t találunk. Itt vannak talán Európa legmagasabban fekvő ültetvényei is: a Mont Blanc alagút közelében 900–1300 m magasan is telepítettek szőlőt. Igaz, itt mindent kézzel kell végezni a meredek hegyoldalak miatt. Nem véletlen, hogy a korábban 3 ezer hektárra rúgó szőlőterület mára erősen lecsökkent, s az is elsősorban szövetkezetek kezében van, csupán 25%-ot tesznek ki az egyéni termelők. A borok ennek következtében sohasem olcsók.

Liguria

Liguria tengerpartját két részre szokták osztani: Genovától nyugatra van a Riviera di Ponente (San Remóval, a virágok „fővárosával”), Genovától keletre pedig a Riviera di Levante az itt található Cinque Terre-félszigettel. Végig magas hegyek, amelyek csaknem a tengerben végződnek, közöttük a szőlőültetvények zöldje és vele szemben a Földközi-tenger kékje. Mindehhez kitűnő olívás, halas, zöldséges ételek és finom borok… de nem feltétlenül ebből a régióból. Liguria, Itália – Aosta után – második legkisebb borvidéke, 4387 ha szőlővel. Az ültetvények a Ligur Alpok és az Appenninek hegyoldalaira futnak fel.

A déli kitettségű, 2500 méteres hegyek oltalmát és az erős mediterrán napsütést élvező, ráadásul sovány talajú termőhelyek akár ideálisaknak is lennének mondhatók, csak hát e földeket megmunkálni nem akármi… Nem véletlen, hogy Cinque Terre Dante és Boccaccio által is magasztalt borai mára már a korábbi területnek csak 1/5-én teremnek. Ez Liguria legrégebbi múltra visszatekintő fehérbora, amely a római korban kialakított teraszokon terem.

Az „öt város” Monterosso, Vernazza, Corniglia, Manarola és Riomaggiore, melyeket ösvények kötnek össze. A látvány gyönyörű. A száraz borok Cinque Terre DOC címkével kerülnek forgalomba, míg a passito eljárással készült desszert bor Sciacchetrà DOC (sáketrá) névre hallgat. A fő szőlőfajtája e boroknak a bosco (60–70%), amit az albarola és a vermentino egészít ki. Fiatalon elég semleges az illat- és ízvilága, érleléssel azonban megjelennek a mézes, virágos, és aszalt gyümölcsös jegyek is, s ne feledkezzünk meg a leheletnyi tengert idéző sósságról sem.

Nem túlzóan édes és nagyon jól eltartható. A „szárítást” követően bogyózzák és zúzzák. Kb. egy hét héjon áztatás következik, majd az erjedés az egyensúly kialakulásáig folytatódik. Ez általában 14,5% alkoholt jelent és 120 gramm maradék cukrot. Ezt követően a gyümölcsösség, valamint az illat-, és ízintenzitás megőrzése érdekében légmentesen lezárt acéltartályokba kerül a bor.

A ligur termelők azonban a nagy konkurencia miatt nemigen látnak perspektívát, megelégszenek a helyi fogyasztással. Kevesen veszik fel a kesztyűt. A számok magukért beszélnek: az olasz bortermelésnek alig fél%-a készül itt, s ennek is mindössze 6%-a üti meg a DOC minőséget. A fő szőlőfajta a fehér pigato, a kék ormeasco, sangiovese és a rossese di dolceaqua (rosszéze didolcseákvá). Ez utóbbiból könnyű vörösbor készül, amely jól illik a tengeri halakhoz. III. Pál pápa (Farnese) kedvenc itala volt, általában levesekhez itta.

Lombardia

Lombardia az ország talán leggazdagabb tartománya, fővárosa Milánó, a divatházak, a bankok, a zenei élet – főleg az opera – fellegvára, a svájci határon lévő tavak és a Garda-tó partjai pedig az egykori arisztokraták, pápák, a mai dúsgazdag „celebek” villáival van tele. Ki gondolná, hogy itt Valtellinától a Garda-tóig, Mantovától Oltrepo Pavese dombos tájáig és Bresciáig mintegy 27 ezer ha szőlő is van. Sőt, négy DOCG minősítésű bor is készül: a Franciacorta és az Oltrepo Pavese hagyományos módon készülő pezsgője, a sforzato di Valtellina és a Valtellina Superiore. A Garda-tó ismert DOC bora pedig a Lugana.

Bresciától északkeletre, az Iseo-tó melletti dombokon mély, jó vízáteresztésű és mineráliákban gazdag talajt találunk. Az Alpok felől hűsítő szellő fúj, amely enyhíti a nyári forróságot, míg a közeli tó kiegyenlíti a hőmérsékletet és óv az erős fagyoktól. Itt kezdődött 1961-ben egy igazi sikertörténet. Mára 4 millió palack Franciacorta pezsgőt állítanak itt elő hagyományos eljárással, igen szigorú minőségellenőrzéssel, 1995 óta DOCG jelöléssel. Az alapbor chardonnay-ból, pinot biancóból és pinot neroból áll. Majdnem, mint Champagne-ban… A bor legalább 12 hónapot érik az élesztőn, és kétéves kora előtt nem kerülhet az üzletek polcaira. Jellegzetes pezsgőfajta a kicsit lágyabb Satèn, amely kevesebb szén-dioxidot tartalmaz.

Európa egyik legszebb helye a Garda-tó környéke. Itt terem a lugana nevű fehérbor, Peschiera del Garda és Desenzano között. Itt nem valami obskúrus fajtáról van szó, a bort legalább 90%-ban „mezei” trebbiano di Soave fajtából készítik és hat hónapi acéltartályos érlelés után kerül forgalomba. A talajnak és a klímának köszönhetően még ebből az egész országban termesztett fehérszőlőből is tetszetős bor készülhet. Már 1967 óta DOC besorolásban van e nedű. Ma már némely termelőnél találunk hosszasabban érlelt változatokat is.

Magasan az Alpokban, a svájci határ közelében, a Bernina és Maloja hágók felé közelítve az Adda völgyében, meredek teraszokon és hegyoldalakon terem az itt chiavennasca névre hallgató nebbiolo. Melegek a nappalok és igen hűvösek az éjszakák, s ehhez jön még a piemontinál lényegesen lazább és kevésbé meszes talaj: tehát az itt készülő borok általában valamelyest könnyedebbek és mindig elegánsak. A mintegy 60 km hosszban elnyúló borvidék korábban tömegborok nagybani szállítója volt.

Ma 1200 hektáron itt készül a kissé rusztikus Valtellina DOC és a valamelyest nemesebb Valtellina Superiore DOCG. Kicsit savasabb, mint a barolo, viszont alkoholszintje alacsonyabb. Ezen adottságoknak köszönheti létét egy különlegesség, a sforzato (vagy sfursat). Úgy készül, mint az amarone: a leszedett fürtöket farácsokon szárítják, a bort pedig tölgy- vagy gesztenyefa hordóban érlelik. Ezek a borok jól illenek a helyi specialitásokhoz, a vargányához, a bitto és casera nevű sajtokhoz. Érdekesség, hogy a Valtellina német neve Veltlin. De ne higgyünk az elsőre beugró gondolatnak. E tájnak nincs köze a grüner veltlinerhez, azaz a zöldveltelinihez, ami egy elsősorban osztrák, magyar, szlovák és cseh területeken termesztett fehérszőlő.

Milyen borok készülnek az elsősorban olasz divatról, operáról és autógyártásról ismert területeken?