Kóstolgatás, választás, keverés, visszakóstolás, döntés

Kezdjük a helyszínnel. A budapesti vendéglátás borban erős helyei között úttörő volt az Andante Borpatika a Lánchíd mellett, a város egyik legszebb helyén. Mindig is a magas színvonalú borokra, kiemelkedő borászok boraira, és az igényes szórakoztatásra törekedettek, és ez így van a mai napig is. Emellett egy ügyes konyha is rendelkezésre áll. Egy ilyen helynek pedig szüksége van egy saját borra, ami nem a ház bora, hanem annál jóval több.

Véleményem szerint sok borász közül lehet választani, aki alkalmas lenne ennek a feladatnak megoldására. Ezek közül mindenféleképpen megkérdőjelezhetetlen választás Balla Géza a ménesi kadarkakirály.

Miért is gondolom ezt?

 

Először is meg van benne a szakmai felkészültség, az elhívatottság, az intelligencia, és az a barátságos személyiség, ami érdemesé teszi rá, hogy egy nagyszerű bor mögé álljon, mint a bor készítője és nagykövete.

Másodsorban, mert egy olyan borvidéken dolgozik, amely valaha a Kárpát-medence egyik világszerte híres szőlőskertje volt. Szerencsére az adottságok nem változtak, ezért igen különleges vörösborok szülőhazája ez a táj. Mik ezek az adottságok? Egyrészt a vulkanikus talaj, másrészt az Alföldről érkező folyamatos meleg.

Harmadsorban pedig az az áldozatos munka, amit tett azért, hogy a kadarka szőlőfajtát minél alaposabban megismerjük. Erről a borról híres Balla Géza, de mint hamarosan meglátjuk, van itt más, sőt még fehérbor is.

Azt este kezdése egy 2013-as rozé volt. Kékfrankosból, merlotból és kadarkából készült. Aki a klasszikusnak nevezett, könnyed, világos, „egyszerű” rozékhoz szokott, az nagyon meg fog lepődni, ha egyszer szerencséje lesz ehhez a borhoz. Mély színű, gazdag, intelligens, fűszeres, karakteres. Egyből megmutatta, hogy mit gondol Balla Géza borokról és mit tud az Ő szőlője.

A folytatásban végigkóstoltunk négy 2011-es bort, amelyek egytől egyig hordóminták: pinot noir, kékfrankos, feketeleányka, cabernet sauvignon. Ebből a négy borból kísérleteztük ki az Andante Cuveé-t. Mindegyik bor magában is megállná a helyét a polcokon, de egymást kiegészítve magasabb szintet képesek elérni, mint egyenként. A feketeleányka volt a legjobb állapotban; ez már gyakorlatilag készen volt, a bor a helyére rendeződött. Gazdag és mély illatú, sok erdei gyümölccsel, kicsi földes karakterrel. Szájban telt, bársonyos, simogató, savban és tanninban a visszafogottabbak közé tartozik. Az egyértelmű volt, hogy a bor testét és aromatikáját ez a bor fogja adni. Én, mint egyszerű földi halandó, azt gondoltam, a kékfrankos és a cabernet sauvigon fogja szolgáltatja majd a szerkezetet. A cabernet igazi fajtajelleges bor volt, szerencsére kicsit visszafogottabb tanninnal, ízében sósság, fűszeresség, meleg karakter, kis vegetális felhangokkal. A kékfrankos volt a legfiatalabb, picit még kusza, de én ebben láttam a legtöbb fantáziát. A sorból nekem csak a pinot lógott ki. Ízvilágából hiányoltam a gyümölcsöt; túlontúl felvette a talaj karakterét, amely ebben a mértékben nem áll jól a fajtának.

Két kísérlet után úgy döntött a közösség, hogy a végső verzióhoz a kékfrankost már nem használjuk fel, és a feketeleányka kerül az előtérbe. Én nem támogattam a döntést, mert kivettük a borból egy kicsit az életet, és véleményem szerint egy-két év potenciált. Viszont cserébe kaptunk egy már most is jól fogyasztható, a kor követelményeinek megfelelő, kicsit rendhagyó házasítást. Határozott, kellően intenzív illat, csillogó, mély, bíbor szín. Sok piros és erdei gyümölcs, kicsit földes, avaros, pici hordó, és egy kis sós érzet. A szájban kerek, kellően hosszú savak, sok, jó szerkezetű tannin, ami kb. egy év múlva fog helyére kerülni. Ízében a feketeleányka dominál piros bogyós gyümölcsökkel, szilvával, kicsi kávé. A most készült bor eltarthatóságát kb. hat évre teszem, és nagyjából két év múlva gondolom, hogy elkezd a csúcsára érni. A végső kombináció: feketeleányka 50%, cabernet sauvigon 30%, pinot noir 20%.

Az este folyamán vacsorát is kaptunk, ami most több okból is a borkészítés izgalma mögé szorult.