fotó: healthywoman.org
Az országot ellepő nagyszámú turista fejében is inkább a sohasem hallott nevű szőlőfajtákból készült, nem különösebben emlékezetes, szinte csak a helyi ételekkel felszolgált borok rögzülnek. Az országban a minőségi borok aránya még ma is eltörpül a helyi fogyasztásra készülő asztali- és tájbor tengerhez képest.
Pedig már az ókori hellászi költők dicshimnuszokat zengtek a görög borokról! Az ország EU-hoz történt csatlakozása sokat segített a szektor modernizálásában, bár Görögország eközben igyekezett hagyományait, sajátságos szőlőfajtáit, borászati eljárásait is megőrizni. Mivel az ország nagy részét hegyek borítják, a művelésre alkalmas területeken meg kell osztozniuk a szőlőskerteknek, gyümölcsösöknek, egyéb mezőgazdasági kultúráknak és hát a „turistagyáraknak”. Ez az oka annak, hogy e földterületek ára csillagászati.
Kétség sem férhet ahhoz, hogy Görögország a szőlőművelésnek és borkészítésnek talán az egyik legfontosabb őshazája. Természetesen más népeknek, elsősorban a föníciaiaknak is volt szerepük, mégis, a görögök közvetítésével jutott el a szőlő a Földközi-tenger medencéjének európai részére. Sokatmondó, hogy Itáliában ma is létezik a greco, a grechetto, az aglianico (Helleniko) szőlőfajta, és az is, hogy az olasz „csizma” déli részét a görögök nevezték el Oenotriának. A hordó előtt a bor tárolására és erjesztésére használt amfora is Hellászból terjedt el, és persze Dionüszosz is görög volt…
A kereszténység elterjedésével itt is a szerzetesek és az apátságok játszottak főszerepet, hiszen hatalmas földterületeket birtokoltak. A török uralom évszázadokon át csaknem úgy visszavetette a szőlő- és (főleg) a bortermelést, mint Délkelet-Európa más országaiban.
Igaz, a keresztény lakosoknak nem volt tilos a borkészítés, ellenben magas adót kellett utána fizetni. A modern borkészítési eljárások megjelenéséig a helyi klimatikus adottságok meghatározták a borkészítés módját, a borstílusokat is. Ma már nem csak testes, nehéz, édes borok készülnek Görögországban: a nemzetközi fajták és pl. a hűtött erjesztés megjelenése új borstílusok meghonosítását is lehetővé tették.
Mert mitől is tud annyira jó lenni a görög konyha? A rengeteg friss haltól (pl. cipura), tengeri herkentyűktől, a közel-keleti konyhákra emlékeztető fűszerezéstől – és talán leginkább a lassú, komótos étkezésektől. Legnagyobb becsben a bárányt tartják, aminek elmaradhatatlan kísérője a mentás joghurt. Amit amúgy máshoz is szívesen használnak, akárcsak a bazsalikomot, koriandert, szurokfüvet és a nálunk többnyire csak édes ízekben felbukkanó fahéjat. Gazdag, sokszor buja, ám egészséges fogások sora, amiből hozzánk leginkább csak a gyros és a „görög saláta” utánzat jut el.
Pedig egy kemencében sült moussaka, az eredeti, birkahúsból készült gyros, vagy a mi töltött káposztánkat is inspiráló töltött szőlőlevél (dolmades) mind ragyogó lehetőség új ízek felfedezésére. A helyben kínált borokat célszerű fogyasztani ezekhez a fogásokhoz, csak legyünk kellően nyitottak. Akkor sem kell kétségbe esni, ha a tengerparton kínált fehérbor kicsit meleg, kicsit lapos – a helyben fogott és azon frissiben kisütött halakhoz semmi más nem fog ilyen jól csúszni!
fotó: greciago.com
Az egész ország viszonylag magas hegyekkel tarkított, így szőlőterületeket főleg a tengerpartok közelében, lankásabb, sík terepeken találunk, illetve a dombok, hegyek lejtőin, egészen 800 méteres tengerszint feletti magasságig. Görögország az északi szélesség 34° és 42°-a között található, így bortermelés szempontjából az egyik legforróbb terület.
Ugyanakkor vannak ültetvények az ország északi részén, illetve a hegyek közötti fennsíkokon, ahol a hűvös időjárás miatt problémát jelent a szőlő teljes biológiai érése is. Más területeken viszont már júliusban szüretelnek…
Bár általában mediterrán éghajlat a jellemző, néhol erős kontinentális hatásokkal találkozunk. A hőség ellen a nagy tengerszint feletti magasság nyújt védelmet, illetve az, hogy az ültetvényeket e helyeken északi lejtőkre telepítik.
Az ültetvények talaja változatos: általánosságban azt mondhatjuk, hogy a szárazföldi részen mészköves, a szigeteken pedig vulkáni eredetű. Van azonban agyag, vályog, pala és márga is, valamint homokos agyag és kréta.
A görög borszabályozás valamelyest támaszkodik az EU-nak a francia rendszeren alapuló borjogára.Az alapot itt is az „asztali bor” (görög bor) jelenti (epitrapezios oenos). Ezt a tájbor (ma már az EU-ban IGP) követi (topikos oenos). Ezek címkéjén megtalálhatjuk a borvidék, a megye vagy város nevét, azaz a bor származási helyét, valamint a „topikos” szót.
Ezek mellett létezik a hagyományos jelölés (traditional appellation). Ezek között az EU kettőt ismert el, a Ión-tenger szigetein készített retsina és verdea borokat.
A minőségi boroknak pedig két kategóriáját különböztetik meg:
OPAP – franciául Appellation d’Origine de Qualité Supérieure (AOQS – ápellászjon dorizsin dökálité szüpériőr), amely a csendes és „könnyű” borokra vonatkozik. Húsz régió tartozik e besorolás alá. Ezt az állam által biztosított és az üveg nyakára ragasztott piros ellenőrző jegyről ismerhetjük meg.
OPE – franciául Appellation d’Origine Contròlée (AOC).
Ez a likőrborokra vonatkozik. Nyolc különböző régió tartozik ide. E borok főleg aszalt muskotály szőlőből vagy a vörös mavrodaphnéból készülnek. E borok palackjait a kék színű ellenőrző jegyről lehet megismerni.
A több évezredre visszanyúló szőlőművelési múltja ellenére a görög borok nemigen ismertek az ország határain kívül, leszámítva talán a kuriózumként számon tartott fenyőgyanta ízű retsinát, a mézédes, erősített mavrodaphné vörös „mazsolabort”, no és az amforába zárt Metaxa (nem „metaksza” ahogy hazánk fiai leginkább ejtik, hanem metaha) brandyt.
