A világ bortermelésének alig fél százalékát adó országa: Új-Zéland
fotó: www.beveragedaily.com
Az 1960-as évekig nem történt jelentős esemény Új-Zéland bortermelésében. Ekkor azonban a kormány elkezdte támogatni a szőlészeti-borászati ágazatot. Itt is a melegebb, Északi-szigeten, a nyugati parti Aucklandben és a keleti oldalon lévő Hawke’s-öbölben kezdődött a szőlőművelés. Csak 1970 után igyekeztek felderíteni a hűvösebb klímájú Déli-sziget lehetőségeit (éppúgy, mint Ausztráliában).
A fejlődést jól mutatja, hogy 1996-ban még alig 240 borászat volt az országban, számuk mára 643-ra nőtt, míg a szőlőterület csaknem megnégyszereződött. Ausztráliába kerül az új-zélandi borok 33%-a , az Egyesült Királyságba a 27%-a, az Amerikai Egyesület Államokba pedig a 23%-a. A sorban Kanada következik 5%-kal, Hollandia és Írország 2-2%-kal.
Az ország 1600 km hosszban, két viszonylag keskeny szigeten található a déli szélesség 35. és 46. foka között. A szőlővel beültetett területek is vagy 1200 km-en át húzódnak észak és dél között. Az éghajlatot alapvetően a Csendes-óceán és a Tasman-tenger, illetve a szigeten végigfutó hegység befolyásolja. Így – bár az Északi-sziget északi részén (Northland és Auckland környékén) az éghajlat szubtrópusi – az általános klimatikus viszonyok jelentősen eltérnek attól, amit a szélességi öv alapján várni lehetne.
Az ország legtöbb napsütést élvező ültetvényei a szeles tengerszorostól délre, Marlborough környékén vannak, a déli sziget északkeleti részén. A legszárazabb és leginkább kontinentális éghajlatú terület Central Otago, ami a világon a legdélebbre fekvő szőlőtermő terület. Néhány termőhelyen a jelentős mennyiségű csapadék okozhat gondot, ezért az ültetvényeket igyekeznek a part menti hegység „eső- és szélárnyékába” telepíteni.
A szomszédos Ausztráliában addig felhalmozott hagyományos és modern szőlőművelési ismeretek, borászati technológiák meg is könnyítették az új-zélandiak helyzetét, nem kellett a nulláról kezdeniük. A rozsdamentes acél és a hűtéses technológia itt nem volt ismeretlen, hiszen a tejiparban ez már hosszabb ideje használatos volt, s még honi gyártókapacitás is akadt, nem úgy, mint a mostanában divatossá váló új kis tölgyfa hordóra. Ismerve a szállítási távolságot, nem csoda, ha az eredeti francia hordók horribilis összegbe kerülnek, így sok termelő megelégszik az ausztrál kádárok termékeivel.
A ültetvényeket elsősorban síkságokra telepítik, bár a Déli-szigeten a hegyek lábainál lejtőre is ültettek új szőlőskerteket, ez azonban annyira megdrágítja a termelést, hogy a borért elérhető ár nem mindig fedezi a többletköltségeket. Az eső, a pára, a talaj miatt a szőlőtőke sok helyen meglehetősen virulens, így az energiát a lombozat növekedése viszi el, a fürtök nem kapnak elég napfényt, s kevesebb cukrot is tud gyűjteni. Nem véletlen tehát, hogy éppen Új-Zéland vált az ún. „canopy management”, azaz a megfelelő lombmunka élharcosává már az 1980-as években. A jól megválasztott lombozat, a levelek ritkítása ma már bevett gyakorlat, de akkor még újdonság volt, s eredményeképpen már sokan az első évben egy héttel korábban tudtak szüretelni, mint az előzőekben.
Fehérszőlőkből a legjelentősebb a sauvignon blanc. Az új-zélandi Marlborough jellegzetes, vágott fűre emlékeztető illatú borai jelentik az igazodási pontot nem a Loire völgyében készítettek. Ez a fajta teszi ki az összes szőlőterület 51%-át (16.205 ha). Marlborough különösen megfelelőnek tűnik e fajta termesztéséhez: a sok napsütés, a megfelelően hosszú növekedési időszak teljes érést biztosít a bogyóknak. Termékeny, nedves talajon lendületes, friss bor készül, míg köves talajon a bor valamelyest lágyabb. Intenzív aromái vegetális jegyeket, zöldpaprikát, a vágott füvet és a bodzát idézik, de felfedezhetjük benne a golgotavirág gyümölcsének és a tűzköves-ásványosságnak a jegyeit is. Ha érettebb a szüretelt szőlő, a trópusi gyümölcsök dominálnak az illatban és ízben.
A fehérszőlők között második a chardonnay, amit 3911 hektáron (12%) termesztenek. Mint az Újvilág más országaiban, ennél a fajtánál itt is felhasználják az összes borkészítési eljárást (tölgyfás érlelés, biológiai almasav bontás, seprőn tartás stb.), ami sokféle borstílus kialakulásához vezetett. A pinot gris már 1500 ha (5%), a rizling pedig 979 ha (3%) területen terem. Gewürztraminert telepítettek 311, sémillont 201 hektáron.
A pinot noir vezeti a kékszőlők sorát, de abszolút értelemben a 2. az ültetett fajták között, jelenleg 4777 hektáron, azaz az összes szőlőterület 15%-án termesztik. Borát – nem minden siker nélkül – hasonlítják burgundiai társához. A bordeaux-i fajták között a merlot vezet (1369 ha, 4%).
Az Északi-szigeten – ahol az ország szőlőművelésének története kezdődött 1819-ben – összesen öt nagyobb területű borvidéket (régiót) találunk.
fotó:newshub.co.nz
Az Auckland régió az azonos nevű várostól északra terül el. Bár valójában viszonylag itt kicsi a szőlővel beültetett terület, a befolyása mégis országos jelentőségű, mivel több mint 120 borászat központja, székhelye, feldolgozó üzeme van a város környékén. A többi borvidék fejlődésével kissé leáldozott az itteni borkészítésnek, de a lombritkítás meghonosodásával, illetve újabb termőhelyek kialakításával (pl. Matakana, Clevedon) jó minőségű és divatos vörösborok termőhelyévé vált a régió.
A keleti parton, a Poverty-öböl körül található a Gisborne régió. Sokáig ez volt az új-zélandi nagybani bortermelés központja. A valamikor itt oly népszerű müller-thurgau azonban áldozatul esett a divatoknak: ma már területe csak 1/10-ét teszi ki a chardonnay-énak. Ez az oka annak is, hogy az itteniek előszeretettel nevezik a várost az ország chardonnay fővárosának. A másik ász a gewürztraminer lehet.
A Poverty-öböltől déli irányban terül el a Hawke’s Bay, Hastings és Napier ikervárosai körül. Ez Új Zéland egyik legrégebbi és legjobb borvidéke. Mielőtt Marlborough „divatba jött” a 70-es években, ez volt az ország vezető borvidéke. A domborzat változatos: termékeny, kavicsos, hordalékos sík területek és a parti hegység akár 1600 m magas hegyei váltják egymást. Itt a sok csapadék és a termékeny talaj miatt pontosan kivitelezett lombritkítás elengedhetetlen. Másutt tápanyagban szegény, mély, jó vízelvezetésű kavicsos a talaj. Itt a hosszabb száraz időszakokban az öntözés elengedhetetlen. Itt a chardonnay és a merlot a legnagyobb területen telepített fajták, de a legszebb vörösborok a merlot és a cabernet sauvignon házasításai.
A Wairarapa az Északi-sziget déli végében, egyórányira fekszik az ország fővárosától, Wellingtontól. Ez a régió ideális pinot noir termőhely, nem véletlen tehát, hogy az ültetvények közel felén ezt a fajtát találhatjuk, de kerül ki innen világszínvonalú sauvignon blanc és chardonnay is. Az éghajlat Marlborough-éhoz hasonló, viszonylag kevés a csapadék, sok a napsütés és hűvösek az éjszakák. Az ültetvényeket főleg jó vízelvezetésű köves, alluviális teraszokra telepítették. A fővárostól északkeletre terül el Martinborough városa, ahol a régió legtöbb borászata található. E borvidéket a kis kézműves- és butikborászatok jellemzik. Jól mutatja ezt az is, hogy az ország szőlőterületének 3%-a van a Wairarapa régióban, míg a borászoknak több mint a 10%-a. Az utóbbi évek talán legfelkapottabb régiója, nagyszerű éttermekkel, „falusi turizmussal”.
A Déli-szigeten a szőlőművelés lényegesen később kezdődött, mint az északin, viszont annál nagyobb elánnal folyik a szőlőtelepítés a sziget négy borvidékén, régiójában. Ma már az összes szőlőterület közel 3/4-e itt található. Valamelyest hűvösebb van, alacsonyabbak némileg a hozamok, nehezebbek a termesztés körülményei és alacsonyabb a megtérülési ráta.
A Déli-sziget legészakibb régiója Nelson, amely jó kétórás útra van Marlborough-tól. A talaj kemény altalajon agyagos vályog, nyugatról pedig a hegyek elzárják az erős szelek és a csapadék útját. Ez az egyik legkisebb borvidék. A sauvignon blanc már lehagyta a korábban vezető chardonnay-t és a vidék legfontosabb szőlője lett, hiszen erre meglehetősen nagy a világpiaci kereslet. A pinot noir és a chardonnay következik, majd erősen lemaradva a rizling.
A Déli-sziget északkeleti sarkában található Marlborough régió adja mára a szőlőterületek 59%-át. A régió központja Blenheim városa. A borvidék egy széles folyóvölgy, mély üledékes, hordalékos talajjal és kavics-csal. A legjobb termőhelyek a Wairau-, a Waihopai- és az Awaterevölgy köves talajain találhatók, itt csúcsminőségű borok születnek. A régióban magas a napsütéses órák száma, nappal meleg van, éjszaka azonban lehűl a levegő és meglehetősen kevés a csapadék, a vízhiány állandó gondot jelent. Sok új ültetvény fagyveszélynek is ki van téve. Sok ültetvényt öntöznek, ez azonban veszélybe sodorhatja a minőségi szőlőtermelést, mert a nagyobb hozamok reményében nagy a kísértés a túlöntözésre. A király itt feltétlenül a sauvignon blanc: friss, zamatos, aromás bor, amelyben az egres, a trópusi gyümölcsök ízei és a zöldpaprika vegetális jegyei keveredhetnek. A chardonnay-t már a pinot noir is lekörözte, s mindkét nemes fajtából igyekeznek a helyi borászok nemzetközi figyelmet kivívó borokat készíteni.
Ma Canterbury adja az összes szőlőterület 6%-át. Az ültetvények talaja hordalékos és köves. A terület hűvös klímájúnak számít, de a nyár meleg és száraz, a tél pedig hideg, sőt, október és április táján fagyhat is. A borvidéket egyre inkább rizlingjéről és pinot noirjáról ismerik, bár jelentős a chardonnay-val beültetett terület és egyre több pinot gris-t is találunk.
Sokak szerint Új-Zéland leglátványosabb borvidéke Central Otago, amelynek központja Queenstown. Ez a világ legdélebbi, és Új-Zéland egyedüli kontinentális éghajlatú régiója, amely az ország összes szőlőterületének 5%-át mondhatja magáénak. A nyár száraz és forró, télen hideg van és havazik. Igen jelentős a nappalok és az éjszakák közötti hőmérséklet-különbség. A talaj jelentősen különbözik az ország többi szőlőtermelő régióitól: a hordalékos márgás vályog sok ásványt tartalmaz. A pinot noir-nak köszönhetően az ország néhány legszebb vörös burgundija innen kerül ki. Különlegesen finom chardonnay, pinot gris és rizling is terem e távoli vidéken.
Ausztráliához hasonlóan itt is afféle hármas hatás érvényesül: az őslakosok, a nem feltétlen barátságos szándékkal érkező európai telepesek és a környező népek konyhája mind beépült a mai modern étkezési kultúrába. Magyarul: fúziós konyha minden szinten.
A borból származó exportbevétele mintegy 160 milliárd forint (992 millió NZD)! S a miénk? Talán 18 milliárd.
