Tegyünk, Barátaim, nagyon szigorúan különbséget a nyári mezzo és a téli mezzo között, mert a dolgok legbelső lényege ezt így kívánja. Ezen borongós-hideg időben – nosztalgikusan -csakis a nyári mezzo lehet lét-elemzésünk tárgya.
Férfiember a napsütötte Itália bármely éttermében délidőben egy asztal mellé huppanva először is az étlap vizsgálatába kezd. Pontosabban legelőször a felszolgálólány tekintetéből próbálja kibogarászni a napi pacalleves frissességének miben létét s csak azután fut végig tekintete a fáradt vádlik vonalán – nyugtázva az idő bágyadt múlását.
Ehelyütt meg kell erősítenünk, hogy a mezzo nem térfogategység – még, ha annak is látszana! A mezzo a déli borfogyasztás kvintesszenciája, mintegy összefoglalása a nap gyengébbik, rövidebb felének. Lezárás, nem újrakezdés.
Mezzo-t nem kér az ember, a mezzo-t csak megjegyzi. Finoman a foga között, mintegy sóhajtásképpen, talán csak jelzi magától értetődően: „e mezzo, prego”. A lány tekintete meg sem rezdül, az „m”-et már le is írta gyűröttsarkú füzetecskéjébe, tudta, hogy a világ ezzel lesz kész és kerek. Olykor felmerül az a kérdés, hogy fehér avagy veres, de ezt egy hétnél tapasztaltabb felszolgáló már fel sem teszi, hisz a nyár a bianco-é. Vita itt nincs.
E helyütt ki kell térnünk a mezzo-ban rejlő durva, nemi alapú szegregációra, miszerint is a mezzo-t férfiember egyedül issza. Passz. A férfiember lelkében lakozó mácsó kész bármi áldozatra a hölgypartner szíve-kényét keresendő, hétfejű sárkányok, óperenciás tengerek, primőr szamóca, D&G karóra, visszaváltandó üveghegyek stb., de a mezzo-ból nem enged. A partnernek inkább egy negyedlitert, vagy campari-szódát, ásványvízet, de a mezzot, azt nem. A mezzo valami végtelenül privátszféra, az arany evőeszköz monogrammos magántulajdona és a saját várkastély keresztezése. Az ember nem adja fel, meghal, kiugrik, lelöveti magát, de nem osztozik.
A mezzo egyszer csak megjelenik az asztalunkon. Bordázott üveg, kicsiny totyak alul, hercig perem odafenn, de a legfontosabb: a deresség. És ebbe a derességbe mutatóujjunkkal vidám kis rajzokat készítünk nem annyira az idő elütése, mint inkább lelkünk költőiségének kivetítése miatt. Exo-graficiózis. Valljuk be őszintén, el-el kapjuk a barnaszemű felszolgálólány pillantását, amint végigsiklik rajzainkon azzal az igazi olaszos egyértelműséggel, ahogy Da Vinci vagy Donatello Gattamalata rajzait is méricskéli. Egyszerűen: értőn!
A mezzo-t nem „issza” a férfiember, a mezzo-val él. A mezzo térfogata két részre osztható: az első korty a szomjé. A forró déli levegő által felhevült testté, jár neki, megszolgálta a reggeli futásban, pórusai pállásával, az üzleti sietségben vagy akár a mohó kultúrszomjban. Lecsukott szemmel, bátran, ellenállás nélkül, hirtelen, egyetlen lendülettel, mohón gurítjuk le torkunkon. A második rész már a csipegetésé, apró, halk kortyokban, ez már a léleké. Itt már nem siet az értő, itt minden csettintésnek helye, ideje, tere van.
Szívünkre tehetjük a kezünket, Barátaim, a mezzo esetében déli ember az elmúlt röpke 2-3 évezredben kérdést nem tett fel a fajtát, tájegységet, termelőt, – uram bocsá’- a dűlőt (terroir) idézve. Nem, nem és nem! A mezzo lényege, hogy átadjuk magunkat a ház borbeszerzőjének kénye-kedvének, feladjuk önző egonkat, elmerülünk a hely szellemében, a genius lociban, és csak a mezzo-ra koncentrálunk. Ez a pillanat az Övé, a kiválasztóé, aki úgy döntött, hogy a mezzo-t tegnap-ma-holnap csakis épp ebből a borból lehet és kell felszolgálni. Mert a mezzo belső lényege a szolgálat, a vendéglátó kedvessége, a vendég tenyéren hordozásának vizualitása. A mezzo a gazda kedvességének végső összefoglalása. Értsük, értékeljük és becsüljük!
Innen folytatjuk a téli mezzo-val!
