fotó: roomswelove.com
Északon a Minho folyó, nyugaton az Atlanti-óceán határolja, délről pedig a Douro folyó. Keleten és délen hegyeket találunk, a legmagasabb pont a Peneda, 1373 m. A talaj általában gránit alapú és igen vékony rétegben fedi homokos, illetve vályoggal kevert homokos talajréteg, amely természetes módon magas savasságban, de alacsony foszfortartalma miatt elég terméketlen.
A teraszok kiépítésével és trágyázással ez már valamelyest változott. Az uralkodó nyugati széllel a tenger felől rengeteg csapadék érkezik, a borvidéki átlag 1200–1300 mm, s nem kell azon sem csodálkozni, ha nyár derekán is napokig zuhog az eső. A legtöbb télen és koratavasszal esik. Akkor van a legmelegebb, amikor a legkevesebb csapadék hull: késő tavasszal meleg van és szárazság, míg az alacsonyabb hőmérséklethez magasabb mennyiségű csapadék párosul: azaz a telek hidegek és csapadékosak.
Északnyugat-Portugália egyik jellegzetessége a szőlőtőkék sajátos „támrendszere”. Hagyományosan jól visszametszett gesztenye vagy platánfák mellé ültettek 1–4 tőkét, és hagyták, hogy felfusson a növény az ágakra. Ez az „enforcado” rendszer. Sokszor csak kétévente metszik meg valamelyest. De ennek ára is van: a rossz minőségű bor. A betegségek ellen nehéz a védekezés, kései az érés, ha bekövetkezik egyáltalán.
Mindig alacsony cukor, s így alkoholszint jellemzi, s még nem szóltunk a bűvészmutatvánnyal felérő szüretelésről. Szokásos volt az is, hogy a mezők szélén sűrűn ültetett fákra 6-8 méter magasan drótot feszítettek ki, ezekre kapaszkodott fel a szőlő. Ez is hely- és munkaerő-takarékos megoldás, azonban ez sem ad jobb bort.
Itt fejlesztették ki az ún. kereszt formájú támrendszert is. Az 5–8 méterre beásott kereszteket kordonok kötik össze. Minden kereszt mellé 4 tőkét ültetnek, s úgy metszik azokat, hogy gyümölcs csak a kordon mellett nőjön. Viszont probléma esetén az egy csomóba ültetett tőkék egyszerre pusztultak ki, s a dús lombozat kezelése, a permetezés sem egyszerű.
A modern ültetvények kialakítása a Vinho Verde régióban új, hatékony támrendszert is követelt. Csapra metszett VSP (függőlegesen vezetett hajtások) rendszert alkalmaznak, magas kordonnal, magasan lévő gyümölcszónával, hogy a nedves környezetben is biztosítsák a légmozgást.
A másutt ismeretlen, itt őshonosnak tartott szőlőfajtákat termesztik itt évszázadok óta. A világon is talán egyedülálló bor a vinho verde, amelyben az aromák egyesülnek némi maradék szén-dioxiddal. Alkoholja nem túl magas, friss. A vörösboroknál gyakori az almasav bontás, emiatt a borok érdekes ízt kapnak. Ezek a borok testesek, színben intenzívek, s némi rózsaszín vagy világos vörös hab keletkezhet a tetején. A fehéreknél a borászok igyekeznek elkerülni az almasav bontást, hogy megőrizhessék a bor frissességét.
A spanyolországi Galícia határa mellett találjuk a Monção és Melgaço viszonylag kicsiny borvidéki körzetét. Ez a portugal alvarinho hazája, amely 100%-ban az azonos nevű szőlőfajtából készül. A többi észak-portugáliai fehérbornál magasabb az alkoholszintje (12–14%) és trópusi gyümölcsök aromái jellemzik. A rozék igen frissek és gyümölcsösek, jellemzően az espadeiro és a padeiro szőlőfajtákból készítik.
Innen keletre egy nagy kiterjedésű megyét találunk Trás-os-Montes e Alto Douro (trázsumontis i altudouru) néven. Ennek nagy részén tájbor készül, de bizonyos területek DOC besorolásban vannak. A hegyekben könnyedebb, az alacsonyabban fekvő területeken testes, meglehetősen alkoholos borok készülnek. A leghíresebb itteni bor a félédes, enyhén gyöngyöző rosado. Az őshonos szőlők mellett itt teret nyertek a nemzetközi fajták is, a két cabernet, a chardonnay, a gewürztraminer, a merlot, a pinot noir, a sauvignon is.
Közigazgatásilag itt található a DOC/DOP Douro (douru) borvidék is, a portói hazája. Területe 41.700 ha. A terület a világörökség része. Három körzete: Baixo Corgo, Cima Corgo és Douro Superior (Alsó- és Felső Corgo, Felső Douro). Az Alsó-Corgo a legrégebbi ültetvényeket mondhatja magáénak, de a borok minősége nem a legjobb. A Felső-Corgo körzetet Piñhao falu körül találjuk. A Felső-Douro körzet egészen a spanyol határig húzódik, itt a legmelegebb és legszárazabb a klíma. Talán a legfinomabb portóik itt készülnek.
fotó: https://www.ennetours.com/
A Douro borvidéken termelt „sima” borokat korábban Trás-os-Montes megnevezésű tájborként hozták forgalomba, de már létrehozták a Duriense VR (vinho regional – IGP) kategóriát. A portói borok DOC/DOP Porto megjelöléssel kerülnek forgalomba. Ez a borvidék a Douro, illetve néhány mellékfolyója alsóbb folyásának völgyeiben helyezkedik el, és az óceán hatásaitól a Marão és a Montemuro hegység védi. Klímája kontinentális, forró, száraz nyarakkal és hideg telekkel. Sokfelé teraszos ültetvényekkel találkozunk. A portói alapanyagát elsősorban palás talajon, míg a sima borokat gránit alapú talajon termesztik.
A Douro szőlőültetvényein öt ajánlott szőlőfajta van: a touriga nacional, a touriga franca, a tinta roriz, a tinta barroca és a tinta cão. Az utóbbi évtizedben igen nagy fejlődésen mentek át a Douro-borok: elsősorban intenzíven gyümölcsös, fineszes vörösbor készül. Stílusuk többféle: a könnyebb bordói stílusú „clairet”-től a gazdag, újhordóban érlelt burgundi stílusúig terjed. A fehérek pedig, különösen a magasan fekvő ültetvényekről fajtajelleges gyümölcsösséget és ropogós savakat mutathatnak.
A viszonylag nagy Beiras régióban több jelentős DOC területet is találunk. Ez már hivatalosan a portugál „Centro”. A DOC/DOP Bairrada borvidék a Dão és az Atlanti-óceán között helyezkedik el, az óceáni mérséklő hatás egyértelmű. Igaz, ez azt is jelenti, hogy a szüret idejére – szeptember vége – már beköszönthet az esős időszak, s ez nagyban befolyásolhatja a későbbi érésű fajták termésének minőségét.
A talaj itt sűrű, agyagos, magas mészkőtartalommal. A régiót mély színű, meglehetősen tanninos, kicsit a kaliforniai paprikára és a fekete ribizlire emlékeztető ízű vörösborok jellemezték, de ez mára – a modern szőlészeti és borászati eljárásoknak (finom zúzás, bogyózás és a hőmérséklet-ellenőrzés lehetősége) köszönhetően – változóban van, és lágyabb, gyümölcsös borok születnek, fiatalon történő fogyasztásra.
De palackba kerülnek érlelésre szánt, szép tannin- és savszerkezetű borok is, amelyek 70%-a vörös. A legjelentősebb fajta a baga, de a touriga nacional is a régió fontos fajtájává vált a minőségi borok előállításánál. Az utóbbi években gyökeret vert a cabernet sauvignon és a merlot is. Ezeket azonban csak házasításhoz használják. A fehérszőlőből (maria gomes és bical) elsősorban hagyományos, champagne-i módon előállított pezsgő készül, bár a bical szép, jó minőségű csendes borok alapanyaga is.
A Beiras régió másik fontos borvidéke a DOC/DOP Dão, a Douro-tól 80 km-re, délre található, hegyes-völgyes vidéken. Hét körzet alkotja. Az ültetvényeket egy fennsíkon találjuk, amelyet három oldalról a Serra da Estrela gránittömbjei védik az óceáni hatásoktól. Télen jelentős mennyiségű csapadék esik, a nyár azonban hosszú, meleg és száraz. A nappali és az éjszakai hőmérsékletek közötti nagy különbség pedig egyedülálló feltételeket teremt magas minőségű borok előállításához. A gránit alapkőzeten homokos, jó vízelvezetésű talajon folyik a szőlőtermesztés. Ez a szülőhazája a touriga nacional szőlőfajtának, amely a portói legfőbb alkotórésze.
A borvidéken egy sor őshonos fajtát termesztenek. Az előállított borok 80%-a vörös, a főbb fajták a touriga nacional, a tinta roriz, az alfrocheiro preto, a fehéreknél az encruzado. A maximális hozam 70 hl/ha (fehéreknél 80 hl/ha). A DOC szabályok szerint a házasításoknak legalább 20% touriga nacionalt kell tartalmazniuk. Az utóbbi időben változóban van a stílus: a borok rubinszínűek, finom, piros bogyós gyümölcsök ízeivel, szép savakkal egyensúlyban tartott, lágy tanninnal. A borok jól érlelhetők. Az itteni fehérborok korábban oxidáltak és testesek voltak, most inkább közepes testtel rendelkező, friss, élénk, gyümölcsös és illatos borokat készítenek.
Az országnak ezen a részén találunk néhány igen jelentős régiót. A DOC/DOP Vinho Verde (vinyu verde) Portugália legnagyobb borvidéke (szőlőterülete mintegy 35 ezer ha).














