Jásdi István blogbejegyzése
Címlapfotó: Jásdi Borterasz Facebook oldala
Nyolc éve működik Csopakon a dűlős borok termelését szabályozó „Kódex”, három éve valamivel megengedőbb, de hasonlóan pontos, mostanra a törvényben is rögzített szabályok vonatkoznak a „Hegybor” kategóriára.
Amikor belevágtunk, úgy gondoltuk, hogy az ágazat minden minőségben érdekelt termelőjének elemi érdeke az áttekinthető, a fogyasztó számára is egyértelmű, nemzetközileg is értelmezhető kategóriák teremtése. Elképzeléseinket támogatták a minisztérium illetékesei, tapasztalatainkra kíváncsiak voltak a Balaton és az ország más termelői is.
Nyolc év alatt nem akadt egyetlen borvidék vagy borvidéki község sem, amelyik hasonlót alkotott volna.
A „hegybor”megnevezést ugyan levédette egy egyesület (nonszensz – ki gondolna például az OEM vagy a DOC rövidítés védelmére?) , bevezettek (egyébként általunk kitalált névvel) kategóriákat (pl. „Regula”), de sehol sem kapcsoltak ezekhez a csopakiakhoz hasonló „szőlő- és borönkorlátozási” és termelési szabályokat, paramétereket és ellenőrzést.
Az okok egy része még az „átkosban” gyökerezik. „Ki mondja azt, hogy 200 mázsás hektáronkénti terheléssel nem lehet ugyanolyan jó bort készíteni, mint 80 mázsával?” „Beszéltem én Beaujolais-beli termelővel, aki elmondta, hogy annyit termel, amennyi a csövön kifér, aztán ami belefér a szabályozásba azt eladja Beaujolais-nak, a többit meg másik néven.” Az, hogy az említett megnevezés soha nem a magas minőségről volt ismert, vagy hogy a hitelességen túl a piac felvevőképessége az adott kiemelt kategóriában szempont lehet, föl sem merül. (A terheléssel össze nem függő minőség elképzelését most hagyjuk!)
Vannak okok, amelyek már az elmúlt tízegynéhány év történéseiben gyökereznek. Az uniós támogatásokból épített és bővített pincészetek építtetői, szőlőterületeiket általában nem bővítették, pályázataikban ugyanakkor olyan kibocsátás növekményt vállaltak a maximális támogatás érdekében, ami csak távoli területekről, más hegyekről való szőlő felvásárlással teljesíthető. A Balaton északi partján fokozza a nyomást a legfontosabb szőlőhegyeket tönkre tevő, megfékezhetetlennek tűnő illegális beépítési hullám.
A hirtelen nagyra növő bortermelők érdeke tehát, hogy a legjobban hangzó termőhely nevét használják termékeik megnevezésénél, függetlenül attól, hogy az ahhoz felhasznált alapanyagot hol termelték és karaktere alkalmas-e erre.
Ez nyilvánvalóan másik fajta piaci politikát igényel. Brandépítést a származás kérdésének homályban hagyásával. Ezzel a stratégiával persze elkerülhetetlenül szembe kerülnek előbb-utóbb mind a termelésük meghatározó hányadát adó szőlőfelvásárlásban, mind pedig a borpiacon, a lényegében ugyanilyen stratégiát követő, náluk azonban lényegesen tőkeerősebb nagyüzemekkel. Brandjük a piaci harcban bizonyosan erodálódni fog és nem kérdés a küzdelem kimenetele sem.
A különleges minőségű termőhelyeken gazdálkodó kis és közepes méretű szőlő- és borgazdaságok számára hosszú távon nincsen más út, mint a termőhely, a hegy és azon belül a kivételes dűlők kiemelése, a termőhelyre jellemző borok megalkotása és összefogás a sokszor kényelmetlenül szigorú szabályok megalkotásában és ellenőrzésében. Mintáért nem kell messzire menni, csak ide Wachauba, a Mosel mentére vagy Burgundiába.
_1.jpg "Must, verjus, szőlőlé – a szőlő alkohol nélkül")
