Ilyen helyeken komoly hitvallások szoktak állni hegyekben az ősi földekről, családi birtokokról, hullámzó szőlőtáblákról, szüreti mulatságokról, a nagypapa kérges tenyeréről és a vasárnapi családi asztalon deresen csillogó, háziborral töltött kancsókról, szunyókáló nagymama poharában megmaradt bor kihörpintéséről, meg hasonlókról. No, erre most ne is készüljetek! A súlyos valóság, hogy mindig is vegyészmérnök akartam lenni, zsigerből benne volt a véremben, imádtam a kémiát, biológiát.
A sors fintora, hogy a kiválasztott egyetem felvételije matematika és fizika volt, amik nálam még az énekórát is alulmúlták szerelemben. Végül olyan helyet kerestem, ahol kedvenc tárgyaimból felvételizhetek (természetesen kiválóan!). Így kerültem az élelmiszeripar közelébe, és a bor mégis csak derűsebbnek tűnt a konzervnél, bontott csirkénél, vagy a fagyasztóháznál. Mindennek már 25 éve. Azóta befészkeltem magam a bor világába, a bor belém költözött, átjárja napjaim, perceim, gondolataim, hangulatom és barátságaim jó részét is. Bejártam a fél világot, magamat kerestem és a bort találtam meg, a bort kerestem és magamat találtam meg benne. Egymás tükrei lettünk.
A fene akar ma már más lenni, mint borász!
