Ma délután elmentem az egyennadrágomért a varrónőhöz, mivel holnap kezdek az új munkahelyemen. Silvia velem egyidős lehet, szemüveges és szigorú, állandóan el van havazva: „Majd ha egyszer nekem lesz időm borokat kóstolni, Szivi, az lesz a jó világ!” Aztán, mialatt fizettem, elmondta, hogy az apja bonardát termeszt, de csak családi (főleg saját) fogyasztásra, a hétvégeken általában az kerül az asztalra.
Igen, nevezhetjük asztali bornak is, sőt divatos fikázni a bonardát, pedig csak a megfelelő környezet és alkalom kell hozzá. Én először egy kurzuson kóstoltam felvágottakkal, prosciuttóval, szalámival, pancettával (pancsetta=szalonna), és bejött.
Ezt a könnyű, gyakran pezsgő vörösbort a fentieken túl az északolasz konyha ételeihez párosítják.
A hegyvidék tartalmas, húsos receptjei mellett igenis kiáll magáért a bonarda. Ez a fiatal, gyümölcsös, friss bor savasságával segít letolni egy jókora csülköt, egy zamponét vagy a cotechinót, ami tulajdonképpen disznósajt. A tanninok nem agresszívek, jóformán idejük sincs felszívni magukat, látszik a színéről is, hiszen élénkrubin. Lombardia es Piemonte öregjeinek kedvenc bora manapság, soha nem adtam el 50 év alatti vendégnek, de ettől még nem szabad leírni.
Az eredetvédett lombard oltrepo pavese verziót a croatina nevű szőlőből készítik, de bonarda néven is fut egy szőlő, ami inkább Piemonte tartományban terjedt el. Gyakran kvázi édes, ami nekem nem annyira jön be, de ajándékba nyugodtan viszem családtagoknak, akik inkább ehhez az ízvilághoz szoktak.
_1.jpg "Must, verjus, szőlőlé – a szőlő alkohol nélkül")
