Hol volt, hol nem volt… Igen, így kezdődik egy igazi mese. Egyik zsúfolt hétfői napon kora délután kaptam egy hívást. Van egy órám, hogy felérjek a Várba, a Magyar Borok Házába. Nos, abban a pillanatban elővettem óriásira duzzadt mesekönyvem, hogy ismét belekezdjek egy fabulába. Bár egy pillanatig nem tudtam, hogy álmodom, vagy tényleg íródik a mesém… Ez a mese egy szépséges város, talán egyik legszebb helyére vezetett. A várba.
Nőként odavagyok a romantikus történetekért, legyen az egy film, egy regény vagy egy mások által elmesélt sztori. Egy dolgot máris szögezzünk le! Ennek nem lesz köze az én mesémhez. Csak a ráhangolódás kedvéért írtam, hisz ki ne száguldana villamossal és busszal egy olyan helyre, amelynek komoly történelmi jelentősége, múltja van, ahol szerelmek születtek, házasságok kötettek, véres harcokat folytattak, és hősi halált haltak őseink. A hely szelleme átjárja az embernek lányát (talán fiát is) itt.
De térjünk vissza arra a bizonyos hétfőre. Ugyanis akkor a történet nem a várfalakon játszódott, nem is egy bálteremben, hanem a Magyar Borok Házában. Életem első bortanfolyamára kellett 1 órán belül felérnem. Sejtettem, hogy két hosszú este áll előttem. Hónom alá kaptam jegyzetfüzetem, bedobtam egy tollat a táskámba, és máris húztam a kondenzcsíkot magam után…
Igazából beszámolhatnék itt részletesen arról, hogy mi történt és hogyan épül fel egy alapfokú tanfolyam, vagy hogy egyáltalán mit tud magába szívni az ember egy gyorstalpaló iskolában, de nem teszem. Inkább a benyomásaimat osztom meg veletek. Már csak azért is ezt, mert itt csak szomjasabb lettem. Természetesen átvitt értelemben, mert borokból bizony nem volt hiány. Csak ahogy követték egymást a tanárok (Nagy Ákosné, dr. Pásti György, Lesti Zoltán, Szöghy Ottó és végül dr. Csizmadia András) és borsorok, úgy nőtt bennem is a vágy a tudásra. Éreztetek már olyat, hogy minél többet magyaráznak nektek, annál inkább üresnek érzitek az agyatokat, és néztek ki a fejetekből és egyszer csak rájöttök, hogy bár szép lassan töltik belétek egy kancsóból az információt, mégsem elég? Szomjaztok. Na ezt éltem át akkor és ott.
Már olyan sok témáról hallottam, írtam, mégis így összeszedve és ezüst tálcán szervírozva más volt. Komplex, illett a hely hangulatához. Bár én a tanárok sorát kicsit összekevertem volna, ugyanis a tanoncok csapata az első napon csak ült a fehér asztalnál mint a kuka, be sem mutatkozott egymásnak. Míg a második délután Szöghy Ottónak sikerült nagyon oldódott hangulatot varázsolni a falak közé. Nem is beszélve az őt követő Csizmadia Andrásról. Ő már egy igazi legenda. Élő legenda. Sokat hallottam már róla. Magával ragadó stílusa mintha mindannyiunkat a gasztrovilág labirintusába vezetett volna. Aminek meg lehet találni a kijáratát, de minek keresnénk? Mindenhol egy új élmény vár, egy eddig felfedezetlen ízharmónia. Persze ennek az estének nem lett volna értelme, ha előző nap nem szívjuk magunkba azt a rengeteg információt, amit a borkészítés fellegvára rejt.
Pár órára mindannyian sommelier-k lehettünk. Izgalmas volt. Közelebb kerültünk egy világhoz, amelynek mintha a csúcsára raktak volna le minket, de az út többi részét már mind külön-külön tesszük meg… Ki úszva, ki csúszva, ki óvatos ereszkedve lefelé a jéghegy csúcsáról.
Az az egy biztos, hogy egy dolgot megtanultam: a bor valóban egy csoda és engedi, sőt elvárja, hogy csodáljuk. És sokkal jobb szép lassan megérteni a csodát, mint gyorsan, de értetlenül szembenézni a pompás nedűkkel. Azt hiszem, az értelmünk még lassan tanulva sem képes felfogni teljesen a természet ezen ajándékát… Így hát a mese nem zárult le… Vaskos egy kötet lesz belőle…
