Bor a lélekben

Pedig szintén borkedvelő barátom figyelmeztetett a túra előtt: vigyek magammal egy palackkal, mert ott biztosan nem lesz. Ám a pakolásnál nem ártott figyelni a dekákra is. Azt ugyanis már az elindulás előtt tudtuk: a két, egymástól 300 m szintkülönbségre – és bizonytalan távolságra – eső menedékház közötti utat teljes menetfelszerelésben kell megtennünk. Hiszen senki nem viszi fel helyettünk a hátizsákunkat. A palack bor tehát kimaradt.

Fent a Retyezátban aztán – furcsamód – már nem is hiányzott. Eszembe sem jutott, hogy ihatnék. Nem is értettem, miért. Hiszen idehaza, a négy fal között majd minden nap megiszom egy pohárkával. Talán úgy kifárasztott-lefárasztott minket a napi hegymenet? Annál inkább jól eshetett volna…

Gyönyörű tájakon: patakmedrekben, lélegző fenyőerdőkben vagy éppen felettük: sziklás vidéken araszoltunk a csúcsok felé. Szemünk beitta a táj képét. Zúgók, csobogók mellett haladtunk el, hallgattuk a völgyekbe törekvő vízek hangjait, a földalatti vízek gluttyogását. Sziklák közt váratlan elénk toppanó mormoták meglepően éles sivítását visszhangozta a völgy. Fülünk befogadta a hegyek hangjait. A kristálytiszta patakok, hideg források vizét ittuk, ha megszomjaztunk. Fenyőerdők gyantaillatában, magashegyi legelők mezei virágjai közt haladtunk át. Orrunk felszippantotta mind az erdők-mezők illatát.

S ekkor rádöbbentem mit jelent nekünk a bor, és mit pótol.

Nem csak szánkkal, de szemünkkel, orrunkkal, sőt – a palacknyitás hangjaival, a bor pohárba töltésével, a poharak koccanásával – a fülünkkel is „isszuk” a bort. Miközben komplex élményt kapunk, megmozgatja városi létformánkban elpuhult érzékeinket, és kimozdít a hétköznapokból – visszavisz minket a természetbe, oda, ahonnan származunk. Archaikus ital. A lélekre hat.