A csomagolást Amerikában fejlesztette ki az 1858-ban alapított newarki székhelyű Gottfried Krueger sörfőző vállalat, az American Can csomagolóanyag-gyártó cég közreműködésével. Az ötletből nem könnyen lett valóság, mert a konzervgyártás ugyan akkor már létezett, de mégsem ugyanaz zöldborsót és sört tenni a fémdobozba. A sör ugyanis reakcióba lép a fémmel, így íze megváltozik, azaz semleges belső borítást kellett kifejleszteni, ráadásul az oly kedvelt nedű szénsavas is, vagyis a gyártónak a nyomással is meg kellett küzdenie. Hosszas próbálkozás után 1933-ra készült el a tökéletesnek gondolt doboz, de Kruegerék különleges italát ekkor még csak kétezer sörbarát kóstolhatta.
A sör csak két évvel később, 1935. január 24-én került kereskedelmi forgalomba. Kruegerék annyira bizonytalanok voltak a sikert illetően, hogy a sört üzemüktől jó messze, a Virginia állambeli Richmondban kezdték árulni, hogy egy esetleges kudarc esetén se csorbuljon a sörfőzde hírneve. Az újítás azonban hatalmas siker lett, aminek nem csak a vevők örülhettek. A fémdoboz által a serfőzdék bővítették ügyfélkörüket, mert korábban csak 50 kilométeres sugarú körben érte meg nekik kiszállítani a nedűt, arról nem is szólva, hogy fémdobozokból kétszer annyit tudtak felpakolni a kocsikra, mint üvegekből.
Az első dobozos sörök kinyitása még nem volt egyszerű, két lyukat kellett a sima tetőbe vágni (az egyiken a folyadék ömlött ki, a másikon a levegő áramlott a dobozba). Más cégek olyan dobozokat választottak, amelyek kiemelkedő tetejéről kupakot kellett lefeszíteni vagy lecsavarni. Az eldobható nyitófület csak 1959-ben találták fel, az ötlet egy piknikező amerikai férfi fejéből pattant ki, aki jobb híján egy kődarab segítségével törte fel a dobozt. A hetvenes években jelent meg a dobozba benyomható nyitórész, az eldobható fül ugyanis nem csak a környezetet szennyezte: sokan a dobozba dobták vissza, és a sör fogyasztása közben torkukon akadt.
Az italnak minden kísérletezés dacára az első időszakban fémes íze is volt, így a második világháború előtt a dobozos sörök még csak az amerikai piac egytizedét tették ki.
A dobozos sör 1936-ban már Európában is forgalomba került, a következő évben Nagy-Britanniában 23 sörfőzde bizonyult elég bátornak ahhoz, hogy pléhdobozban kínálja az italt. A söreiről is híres Németország sokáig ellenállt, és csak 1951-ben hódolt be az új divat előtt.
A dobozok először fehérbádogból készültek, súlyuk mintegy tíz dekagramm volt. Az amerikai mintát követve az európai dobozok űrtartalma is 0,355 liter (12 amerikai folyadék uncia, OZ) lett, és csak 1971-ben tértek át a 0,33 literes dobozok gyártására. A technikai fejlődéssel a dobozok átlagsúlya is csökkent, 1951-ben 83, 1974-ben 38, míg napjainkban már csak 21 grammot nyom egy doboz.
Az italdobozok igazi karrierje a világháborút követő évtizedekben bontakozott ki, a napjainkban is használt alumínium italdoboz elődjei a 60-as években kerültek forgalomba. Amerikában először 1969-ben haladta meg a dobozos sör eladása az üveges sörét, és akkor már szinte valamennyi doboz önnyitós volt.
Az alumínium italdoboz világszerte elterjedt, kis sűrűsége, megfelelő szilárdsága, gyors hűthetősége és közel teljes, 100 százalékos újrahasznosíthatósága miatt kedvelt csomagolóeszközzé vált. Újrahasznosításának legnagyobb előnye az energiamegtakarítás, mert az újra feldolgozott alumínium gyártási költsége a bauxitból készült alumíniuménak alig 5 százaléka. Az aludoboz nem engedi át a szagot, a fényt, a folyadékot, esztétikusan díszíthető és törhetetlen, napjainkban már nemcsak sört, de számos szénsavas üdítőitalt is alumínium italdobozokba töltenek.
_1.jpg "Must, verjus, szőlőlé – a szőlő alkohol nélkül")
