A kulturált bor- (vagy egyéb alkohol) fogyasztó, amikor kezébe veszi az italt, előbb szemrevételezi, megillatolja és utána belekortyol. A fülünkre viszont nem hat semmi – innen jön a koccintás, hogy halljuk is az ital hangját.
Sokszáz évvel ezelőtt a középkorban, külön jelzés értéke volt a koccintásnak: a vendégek poharukat a házigazda kelyhéhez ütve mutatták, hogy megbíznak benne, és tölthet nekik a poharukba. A bizalmatlanság pedig az akkortájt gyakori, italokon keresztül mérgezésből ered. Ugyanebből a korszakból jön a koccintás olyasféle értelmezése is, miszerint egy megegyezés megköttetésekor illett koccinással megpecsetélni a szerződést.
Koccintó-körkép
Mi a helyzet itthon? Egy régi legenda szerint az aradi vértanúk kivégzését sörrel koccintva ünnepelték az osztrákok, így akkor nálunk ez a fajta tevékenység tilos volt. Ma már persze nincs ez így, sörrel és minden mással is bátran koccinthatunk. Ha boros tesszük ezt meg, igyekezzünk a kehely közepeit összeérinteni koccintáskor, hogy ne törjön el a pohár, illetve mindenképpen találkozzon tekintetünk a koccintó-partnerünkével.
- Spanyolországban a vízzel való koccintás egyértelmű következménye a 7 évig tartó rossz párkapcsolat.
- Angliában nemcsak hogy koccintottak, de tósztot is mondanak, ami pedig onnan ered, hogy ilyenkor mindig fűszeres pirítóst ettek a borhoz, hogy fokozzák annak ízét.
- Hollandiában az ott élők nem koccintanak, viszont hátratett kézzel, poharukat szájukba véve isszák a whiskyt.
- Izlandon kedvelt elfoglaltság náluk az ivás. Az ott élő eszkimók hivatalosan is az egyik legrészegesebb nemzet.
- Japánban járva soha ne tölts magadnak! Ezzel megsérted a házigazdát.
- Kínában koccintáskor az idősebb fél a fiatalabb pohara fölé tartja a sajátját. Miután kiürültek a poharak, fejjel lefelé teszik le az asztalra, hogy jelezzék: nem maradt semmi, így harag sincs.
_1.jpg "Must, verjus, szőlőlé – a szőlő alkohol nélkül")
