Mi lett volna, ha…

Nemcsak a bortörténelemben, de az egész magyar történelemben sordöntő csapás volt, hogy Mátyás meghalt. 1490 április 6-a szomorú nap az országnak, hiszen számos balszerencse és viszály vette kezdtetét ez után.

A bortörténelem szempontjából pedig az addig erős és igencsak virágzó borkultúra, ha nem is megszakadni látszik, de minden bizonnyal stagnálni kezdett. Ha Mátyás halála nem következik be, akkor a magyar borászat sorsa is másképpen alakul. El tudnám képzelni, hogy a reneszánsz idején további fejlődést és viszály mentes korszakot ígért volna. Elképzelhető, hogy a külföldi telepesek még több újítást (több szőlőfajta, hordók, technológia) hoztak volna magukkal. Mátyás erősen kedvelte a Balaton-felvidéki borokat, minden bizonnyal további figyelmet szenteltek volna ennek a vidéknek is. Kérdés, hogy az oszmánok elől menekülő rácok így elhozták volna-e a Kadarkát. Szerintem Mátyás további hódításainak köszönhetően előbb-utóbb az országba érkezett volna ez a fajta is. És nemcsak ez, de minden bizonnyal további híres borvidékek is ma Magyaroszág területén lennének, Ausztriából például Wachau, Kremstal, Kamptal, Burgenland és ki tudja még melyek. Képzeljük csak el: a Zöld Veltelini – igazi magyar fajta -, csak Magyarországon! A Szerémség még ma is híres lenne a Küküllővel egyetemben. De lépjünk tovább…

 

Én azt mondom, hogy a fröccs (Spritzer osztrákul, svábul Schorle) német-osztrák találmány. Akik ez ellen érvelnek mondhatják, hogy Jedlik Ányos a szíkvíz feltalálója és igenis itták magyar értelmiségiek a bort vízzel (szódavízzel) – lásd Krúdyról is elneveztek egy fröccsfajtát. De ha visszanézzük a történelemben, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy míg a görögök vagy rómaiak gyakran itták a bort vízel, addig a magyarok elődei a hunok, sose keverték össze a kettőt (vinum hunnicum). Továbbá meglátásom szerint a borban már van elég víz, így ahhoz többet már nem kell hozzátenni (sőt a legtöbb borász inkább azon fáradozik, hogy kevesebb legyen benne). Rossz bort meg minek inni amikor van elég jó is?!

Ha a Habsburg birodalom nem foglalja el az ország egyik részét, míg az oszmánok a másik felét birtokolják, akkor a magyarság a kényszerű háborúskodás helyett minden bizonnyal több időt tudott volna fordítani a borkultúrára. Tokaj-Hegyalja külön is érdekes kérdés lehet. Hiszen míg egyesek a Szabadság boraként emlegetik, mások legendákat szólnak az első aszúszüretről – a tény az, hogy a történelem nagyban formálta a borvidék kialakulását. Gondoljunk arra, hogy  1526-ban Tokajban (a mai Rákóczi pincében) koronázták meg Szapolyai Jánost, és ezzel Tokaj meghatározó régiója lett  az országnak a következő időkre. Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy Hegyalja kincsét előbb utóbb (inkább előbb) úgyis megismerték volna.

Vajon hol tartanánk ma 40 év diktatúra nélkül? Magyarország ma bornagyhatalom lenne. Ilyen egyszerű. Még miellőtt erről filozofálni kezdenék, arra is kitérek, hogy a Trianoni békeszerződésnek (vesztesszerződés, mondhatjuk) sosem szabadott volna így bekövetkeznie – és akkor Magyarország ma számos további, igen jelentős borvidékkel büszkélkedhetne.

A filoxérát szinte minden Európai bortermelő ország megkapta, és valamennyien sikeresen átvészelték a nehéz időket, illetve találtak rá gyógymódot. A kommunizmust viszont csak néhányan „kapták meg” – de ezt én sokkal nagyobb csapásnak látom mint bármi más szőlőkártevőt. A lélek és a szellemiség tört meg ekkor – amit nagyon nehezen lehet helyrehozni. Ez természetesen igaz a borkultúrára, borászatra is, amely a kommunista állam kezébe került. Amit tönkre lehetett tenni, tönkre tettek. Tömegtermelés kezdődött meg és a bort ipari termékként kezelték. A legjobb dűlőket kiirtották, ami egyedül számított, hogy sok, de lehetőleg még több legyen. A magyar borászat – amit a világ ’45 előtt ismert – tönkre ment. A világ közben fejlődött, Magyarország pedig nemcsak, hogy megállt, hanem visszafelé haladt. Sajnálatos módon a fogyasztói kultúra is nagyon nagy károkat szenvedett. Amíg a XIX. században és még a XX. elején sokak számára evidens volt, hogy egy körzet, település vagy akár dűlőből származó bor akár jobb minőséget, de mindenekelőtt megkülönböztetettséget érdemel, addig az ’50-es években, a tömegtermelésben ilyenről már szó sem volt. A tokajit avinálták, a száraz borokat „cukrozták” (jobb esetben mustsűrítménnyel édesítették) – és a magyar borkultúra romba dőlt.

Ha a kommunizmus nem jön el és Magyarország szabadon fejlődhet, akkor minden bizonnyal a történtek fordítottja következik be. Ausztriát simán magunk mögé utasítjuk (ők csak az 1985. évi glükózbotrány után ébredtek rá, hogy változtatni kell), sőt tovább megyek: ma olyan nemzetekkel említenének minket egy lapon mint a franciák, olaszok, spanyolok vagy a németek (újvilági országot a tradíció hiánya miatt nem emelek ki). És nem néznének ma furcsán, amikor magyar borokról, településekről és dűlőkről kezdünk el beszélni, mert ismernék azokat. Ki merem jelenteni, hogy ami a Cote d’Or az Hegyalja lenne Magyarországon (a dűlők egyedi klasszifikációja). Ami Mosel, Rheingau az Balaton legjobb területei lennének (nagyszerű száraz fehérek és édes nemesborok, persze nem az Olaszrizlingből). Somlót  Meursault, Puligny- és Chassagne-Montrachet-vel vetnék össze. Egert egy lapon említenék Toszkánával. A sort még hosszasan lehetne folytatni. Természetesen nem a terroir-ra gondolok, hanem a hírnévre és az elismertségre – nemzetközi szinten. Hogy nagyon elkapott a fantáziám? Lehet, de ki tudja? Ez valóban megtörténhetett volna, ha nem következik be az idegen uralom, a diktatúra.

És akkor most már késő, vagy még mindig van rá lehetőség – kérdezhetik? A külföldet nem kell, és nem is szabad utánozni. Már vannak, akik elkészítik a legjobb Chardonnayt, Rieslinget, Pinot Noirt és így tovább. De Furmintot, Hárslevelűt és Kadarkát nem hiszem, hogy valaki is jobban tudná, mint a magyarok. Persze, hiszen csak itt készítik, és nincs kivel versenyezni – mondhatják. De van miért: a fogyasztók kegyeiért, hiszen ők döntenek majd mit akarnak inni. Hogy az egymilliomodik Sauvignon Blanct – vagy az első Királyleánykát. Nem azt mondom, ne csináljanak a borászok Sauvignon Blanc-t vagy Cabernet-t. Persze, hogy szükség van azokra is (mondjuk én meglennék magyar Cabernet-k nélkül is), de találják meg az egyensúlyt és a harmóniát. Újra felteszem hát a kérdést, hogy van-e még visszaút, van-e még lehetőség a magyar boroknak olyan híresé vállniuk, mint a felsoroltak. Nos, szerintem igenis, van. Ez csakis az összefogáson, a tanuláson, fejlesztéseken és az alkotás vágyán múlik.

A magyar borok a történelem során oly sokszor feltámadtak már – ahogy tanítómesterem mondja: „Főnix módjára újjászülettek”. A romokból komoly erődöket alkottak már az emberek, de az út itt nem ért végett. Tovább kell építkezni, mert csak így lehet az ideákhoz eljutni.