A középkori krónikák úgy számolnak be, hogy Attila 433-ban Vindobona (Bécs) környékén tartózkodik. A hun király fogadásainál a boroknak kiemelkedő szerepe volt.
Mindenkinek saját pohárnoka volt és már a belépésnél köszöntötték a serleggel a hun királyt. Míg a vendégek drága serlegből ittak, addig Attila fakupából fogyasztotta Bor Tengri italát. Így számol be Priscos rhétor.
Minden bizonnyal az egyes fogásokhoz külön bort is felszolgáltak és pohárnokok ügyeltek, hogy minden vendégnek legyen elegendő bora. A magyarok ősei mindig tisztán itták a bort, vagyis nem keverték vízzel, mint esetleg más népek…már akkor a borkommunikáció magas fokát sikerült nekik megteremteni.
A szkíta őshaza gazdag volt borban, számolnak be a korabeli írások és valamennyi kutató véleménye megegyezik abban, hogy a magyarok már az őshazából magukkal hozták a borkészítés tudományát és a Kárpát medencében lévővel sikeresen ötvözték.
Számomra meglepő, amikor egyesek finn-magyar rokonságról beszélnek, hogy mennyire eltérő a kettő nép és most tekintsünk el a genetikai, gasztronómiai, zenei, kultúrtörténeti különbségektől, bár már ezek önmagukban elég magyarázatot kell, hogy adjanak: itt nem lehet rokonságokról beszélni!
Egyértelmű, hogy ha egy új hazát keresünk egy népnek, akkor csakis azt választjuk, ami közel áll a kultúránkhoz és a történelmi hagyományainkhoz, ahol tovább lehet folytatni a szokásokat. A magyarokhoz mindig is közel állt a bor-, ez a kultúra és történelem része. Ezt tette Attila is, amikor felfedező útra ment a hun király, hogy a hungároknak feltérképezze az új hazát. Őt követte Árpád is, hiszen például a bortermelési lehetőségeket – amik már adva voltak Közép Ázsiában – kitűnően lehetett folytatni az ‘új hazában’, nem úgy, mint északon.
Kielmayer Kristian
_1.jpg "Must, verjus, szőlőlé – a szőlő alkohol nélkül")
