Feléledni látszik szlovák-magyar borvita a HVG tokaji tesztje kapcsán

Utólag vált pikánssá, hogy a HVG két, Pozsonyban vásárolt szlovák tokajit is kóstoltatott: az egyiket az 1908-as magyar bortörvény által elismert Szőllőskén (Vinicky) termelő pincészetben, a másikat pedig a nem a történelmi tokaji borvidékhez tartozó, ám a szlovákok által tokaji bortermő helyként elismertetni kívánt területen, Nagytoronyán (Velká Trna) állították elő. Az évek óta folyó szlovák–magyar névhasználati vita onnan ered, hogy az első világháború után a történelmi tokaji borvidék három települése – Kistoronya, Szlovákújhely és Szőllőske – Csehszlovákiához került. Ott akkor összesen 182 hektáron szüreteltek, amit az 1950-es években további négy község határában elhelyezkedő – a magyar álláspont szerint a tokaji termőhelyi adottságoknak nem megfelelő – ültetvénnyel bővítettek, s használják az itt termelt borokra is a tokaji nevet. Miután Brüsszel a vita megoldását a két tagállamra bízta, Magyarország kompromisszumként 565,2 hektárt elfogadott a szlovák igényből, és feltételül szabta, hogy Pozsony vegye át a magyar borjog tokajira vonatkozó szabályozását. A szlovákok azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy 908 hektáron termelhessenek tokajit, ami a magyarok számára elfogadhatatlan. Magyarországon a tokaji borvidékhez jelenleg 5600 hektár termő és 400-500 hektár nem termő szőlőterület tartozik.

Az amúgy is elmérgesedett magyar–szlovák viszony tokajit érintő részében új fejlemény, hogy a szlovák agrártárca a múlt héten – már a HVG bortesztje után – bejelentette: megvizsgáltatta a magyar tokaji aszúkat, és szerintük az alacsonyabb árkategóriájú boroknál 32 mintából 15, a magasabb árkategóriában pedig 15-ből kilenc nem felelt meg az előírásoknak. A közleményben jelölési, analitikus és „szenzorikus” (magyarul: érzékszervi) kifogásokról tesznek említést. A magyar fél erről nem kapott hivatalos értesítést a szlovák agrártárcától, így nem tudni, mit vizsgáltak, és mik a konkrét kifogásaik – mondta el a HVG-nek Marczinkó Ferenc, a Tokaji Borvidék Hegyközségi Tanácsának elnöke.

Ebben a helyzetben különösen érdekes, hogy a HVG vaktesztjén gyenge közepesen, illetve kifejezetten gyengén szerepelt a két szlovák aszú, az azt követő analitikai vizsgálaton pedig mind a két tétel elhasalt. Érdekes módon a magyarok által el nem ismert területen előállított nagytoronyai bor szerepelt jobban (az utolsó előtti helyre befutó szőllőskei aszú jelzői a „kátrányos, narancsos, likőrös” voltak), de már annál is szemet szúrt, hogy palackja nem a szabványos félliteres tokaji aszús volt, hanem 3,75 deciliteres. A több díjat jelző matricákkal ékesített palackban viszont nem az volt, mint ami rá van írva: a jelzett 11 térfogatszázalék alkoholtartalom a valóságban 12,54 százalék volt, így a megtévesztő címke miatt a hatóságnak ezt a bort ki kellene vonnia a forgalomból. Még súlyosabb, hogy a Chateau Vinicky aszújának a címkén jelölt 11 térfogat-százalékos alkoholtartalma a laboratóriumi teszt eredménye szerint csupán 8,46 százalék. Márpedig a borok előállításáról szóló rendeletben a tokaji aszúra vonatkozó előírások szerint a tényleges alkoholtartalomnak el kell érnie a 9 térfogatszázalékot, azaz ez a bor – függetlenül a magyar–szlovák borvitától – nem nevezhető aszúnak.

A névhasználati vita fejleményei nyilvánvalóan ártanak a tokaji hírnevének, ami rontja a bor piaci esélyeit. „A tokajit el kell adni, oda kell vinni a vevőnek, megmutatni, beszélni róla, mert a nemzetközi piac nem nagyon ismeri” – véli Szöghy Ottó. Saját praxisából említi, hogy ha odamegy a vendéghez, és a tokajihoz kapcsolódó történeteket mesélve ajánlja, kinyílnak a pénztárcák, és a legdrágább tokajit is megrendelik. Mesélnivaló pedig van bőven, például a puttonyszám szerinti osztályba sorolás – amely úgy alakult ki, hogy egy körülbelül 136 literes gönci hordó borhoz három, négy vagy öt puttony aszúszemből készült aszútésztát adagoltak – vagy a francia XIV. Lajostól, a Napkirálytól eredő „királyok bora, borok királya” megnevezés históriája. Maguktól még a franciák sem kérnek desszertbort, noha ismerik a tokaji konkurensének számító sauterni fajtát.

Marketingprogramok persze léteznek a tokaji eladására, ezek azonban egyelőre csak részeredményeket hoztak. A HVG borvidéki tájékozódása szerint egy néhány százezer eurós program mellett létezik egy szintén 50 százalékos uniós támogatású, összesen 4 millió eurós program, amelyben a villányi és a szekszárdi borvidéken kívül a tokaji is érdekelt – a Tokaj Kereskedőház és a Dereszla Pincészet révén –, s amelynek mintegy 10 százaléka fordítható a tokaji propagálására Oroszországban, Kínában és az USA-ban, illetve az EU-n belül Német-, Lengyel- és Csehországban. Hogy van mit tenni, az a pozsonyi Tesco pultjain is látszott: a Tokaj Kereskedőház – a hasonló puttonyszámú szlovák tokaji aszúknál alacsonyabbra árazott – aszúi mellett hárslevelű és furmint képviselte a borvidéket, nem túl vonzó kiszerelésben.