A hordókban második hete dolgozott a bor, és még mindig magasra kellett akasztani a gyertyát, hogy a pincelég el ne nyomja a lángot. Teleszkai présházában mindennek megvolt a rendje. A kármentőben a tarka bab, a vakablakban az akonaverő kalapács, mustfokoló, néhány drótszálra öntött kénrúd, egy szögön patkókarikába húzott rafiaköteg, mint a szálára fésült lófarok. A meleg nyirkosságban órák múlva se porlott szét a seprűbarázda a földes padlón. Most gondosan újra fölsepert a kád körül, és eltüntette a régi nyomokat. – Egy ilyen vihar megbolondítja a füveket! – mondta, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és beleszagolt a levegőbe. – Még a kulcslyukon is kifúj a szüretszag! – Ez délután háromkor történt. A hegyen át jöttünk, nagy kerülővel, s még nem sejtettük, hogy az omlást nekünk kell eltakarítani.
Oda csak négy óra felé vonultunk le; addig azonban Teleszkai alig szólalt meg. Úgy fedezte fel a halálesetet, hogy a csömögedöngölő hiányzott a kád tetejére fektetett deszkáról. Amikor odament, feleségét, Rákhelt találta a kád aljára szórt szalmán Töttős Estvánnal, már mindkettőjüket mozdulatlanul, ahogy szeretkezés közben a pincelég megfojtotta őket. Erős állathanghorkantás jött ki a torkán, közben belekapaszkodott a nadrágövembe, és csavarni kezdte a csatját. – Most eljössz innen! – kiáltottam rá, és lefogtam a karját, amihez már a koromnál fogva se lett volna jogom, de olyan erővel lökött el, hogy nekivágódtam a présvasnak, és véresre vertem a homlokomat.
_1.jpg "Must, verjus, szőlőlé – a szőlő alkohol nélkül")
