Mindennapi borélményeinket add meg nekünk ma!

Visszaérve a nyárba… egy tengerparton alig fürdőruhában kellene égetni magunkat a napon. De ha nem is a sós habokban, lehet úszni a sós verítékben is egy forró hasított csuklós trolin. Dől a meleg középen a forgónál a békávé rajongók által cakkosra hasogatott gumírozásból. Biztosra vehető, hogy a leküzdhetetlen gyűjtőszenvedélyük ragadtatta el őket a gumirelikviák megszerzésére. Most valószínűtlen világoskék sebekből árad be a szikrázó napsütés. Elvileg a menetszéllel hűtené magát a járat, ám erre a vánszorgás miatt esély sincsen. A gyakorlatias sofőr tudja az álmosító meleg ellenszerét – satufék 2-3 méterenként, ezzel teszteli az utasok éberségét. Csak a legerősebbek maradnak talpon, ez a nagyvárosi dzsungel törvénye. Mindig két kézzel kapaszkodj, akkor is, ha ülsz, hiszen spontán lefordulhatsz a gumipadlóra egy hirtelen fékezéstől.

Az elektrobusz monoton életébe egy új felszálló hoz egy kis pezsgést. Nagy cekkerekkel egy fiatal csinos hölgy száll fel, egyszerű ruha, semmi kihívó, mégis férfiszemeket gyönyörködtető az összeállítás. Jó, tudom én, Budapest nagyváros és a jó alakú fiatal konzerv nyílik könnyen, viszont ami kiemelte őt a sűrűből: a mosoly. Fülében zene, és felfelé húzódó ajaksarkak, gondolhatná az ember, hogy éppen a ’986-os rádiókabaré szilveszteri különkiadását hallgatja. Az átsuhanó kérdésre a kis mp4-s lejátszóhoz csatolt füldugóból áradó ütemes sípolás ad csattanós választ, „zenét” hallgat. Nem lehet minden tökéletes, bár az évjárat jó, ahogy Hamvas Béla a „magyar bor buddhája” is vélekedett a már 25 évet éppen meghaladó hölgyekről.

Na de ez egy boros témájú írás volna itt, egy úgynevezett bortárca. Nem kérem, nem bortálca, melyen boros üvegek sorakoznak, hanem egy rövid írás, mely a bor körül forog, és csattanóval végződik. Nos, visszatérve a trolis történethez, amazonunk gazella termetét már megdicsértem, és a nem mindennapi formás lábak ügyesen támasztották a korláthoz az óriás bevásárlószatyrokat. A csomagokat (is) megnéztem, ahonnan szívet melengetően kandikáltak ki a középkategóriás vörösborok.

Gyakran előfordul, hogy megállva és szisztematikusan végignézve a szupermarketek boros polcait, nem bírom ki, és bortanácsokat osztok. Elvégre, ha bortanácsadó az ember, miért tartogassa magában a tudást? Természetesen a gyengébb nem körében csillogtatom tapasztalásaim, férfiember a férfiembertől valahogy nem szívesen fogad el kéretlenül információt. Egy tanácstalan hölgy segítségére sietni számomra szinte kötelesség – ezt néha félre is értik. Arra gondolnak, hogy esetleg egyéb szándékok fűtenek a lelkes kommunikációban. Bár a bor és a nő, mint tudjuk, meglehetősen két egymáshoz közelálló, sőt egymással behelyettesíthető jelenség.

Erősen kapaszkodva a trolin és látva a két-három palack igényes száraz magyar vörösbort, kicsit elméláztam. Tényleg van remény! Már nem a búsan sörözők és sírva édes vöröst nyelők országa vagyunk. Lám-lám, nemhiába írjuk le nap mint nap bortudósításainkat. Itt van ez a fiatal kellemes jelenség, aki minőségi száraz vörösöket cipel haza egy jó vacsorához. Vagy csak úgy magában elkortyolják a híradó után – szép új világ.

Merengésemből egy dallamos csengés ébresztett fel, ifjú hölgyünk mobilját a kirántott fülhallgató helyére illesztve bájosan csilingeli:

– Szia Drága, akkor a Jociéknál este buli, a kólát te hozod a borhoz!