A vincellérház előtt, melyet a régi major düledező zsellérházából foltoztatott össze már három éve a nemzetes asszony, megtelt a széles udvar kádakkal, szőlőprésekkel és jókedvű emberekkel. A szüret mindig vidámmá és barátságossá teszi az embereket, még azokat is, akiknek a terméshez semmi közük sincsen. (…)
Az úr is kint volt. Már reggel korán indult hazulról, nyakába akasztotta a vadásztarisznyát, kenyeret, szalonnát tett belé, vállára vette a puskát s alig kezdtek az emberek gyülekezni a vincellérháznál, már ott ereszkedett lefelé a domboldalon. A nemzetes asszony otthon maradt az új pincénél, hogy átvegye számlált vederrel a mustot, amit majd lehordanak a szekerek.
A munka jókedvűen indult. Szép napsütéses reggel volt s a szétáradó fényben a hajnal hűvössége szerteoszlott hamar. Szaporakezű asszonyok s lányok, virgonc gyermekek szedték a hamvas szőlőfürtöket, vágták el apró karcukkal a hársat, mely a venyigéket a karóhoz kötözte. Félrecsapott kalappal a fejükön hordták a legények a csebreket a szedőktől a sajtolóhoz és vissza, és barázdás ábrázatú idős férfiak taposták, tisztára mosott lábaikkal, a széles kádakba gyűjtött termést. És tréfa pattant mindenütt, incselkedés gonoszkodott a csebreslegények és a szüretelő lányok között, emberek és legények között és még a gyermekek is incselkedő szavakat kiabáltak a felnőtteknek. Mihály (a gazdatiszt) pedig ott járt nagy, kampós botjával a szüretelők között, vigyázott, hogy szedetlen tőke ne maradjon, ne késsenek a csebresek, s a sajtolók se lopják a napot. Az emberek pedig dolgoztak jókedvűen és ették az édes szőlőt, gyúrták magukba, amennyi csak a hasukba fért, mert bizony szüret csak egyszer van az évben s édes gyümölcshöz egy esztendeig nem jut többé a szegényember. Az evésben Mihály nem zavarta őket, hiszen az a fizetségük, hogy ehetnek. Csak néha szólott oda:
– Vigyázz, te mert meghasadsz mint az egyszeri béka. Azért viheted a csebret te, amért eszel.
Szedők és csebresek között verseny indult és olykor a szedőlányok álltak tele szatyorral és kiabáltak lefele:
– Héj csebresek, hol alusztok!
Máskor a csebresek rohantak előre a sorok között:
– Héj a csebrekhez, héj ébredj, pendely héj…!
Varjassy István (a gazda) ott ült a szőlőhegy martján, hallgatta a szüretelők víg lármáját, Mihály mély hangját, ahogy közéjük dörren:
– Mozogjatok te, mozogjatok… ne hadd a szemeket a földön… vágd el a háncsot… hej a csebrekkel… ne aluggyál, Jankó…
Ahogy ott ült, lassan ez az egész tarka zsibongás összeolvadt valami távoli zsongássá, melynek puha dunyhájából emlékek pászmái foszladoztak elő, színehagyott régi kis emlékcafatok, de csodálatosan jó szagúak és kellemesek mégis. Régi szüretek, mikor csőszök puskája durrant a hegyen s piros szoknyás lányok viháncoltak a tőkék között. Cigány húzta a présház előtt ropogósan a csárdást s este a lángoló nagy tűz mellett tánc kerekedett és kis hordóban hozták a bort… az éjszaka tele volt fojtott vihogással, suttogó szavakkal, osonó árnyékokkal, a nagy szalmakazlak árnyéka csupa titok volt és a csillagok olyan gondtalanul ragyogtak odafönt, mintha végestelen-végig békességgel és örömmel lett volna megtelve a világ.
Jöttek az emlékek lábujjhegyen és ellepték lassan az egész hegyoldalt, gondtalan jókedvet hintettek a napfényes barna völgyre, melynek végében lent, a görbearcú falu szinte eltűnt már a ragyogástól. (…)
Délben a szüretelők kiültek a gyepre. Mihály kenyeret osztott közöttük s a kenyér mellé vehetett szőlőt, aki akart. Ez volt az ebéd. Az úr is fönt a marton elővette a tarisznyát, kinyitotta vadászbicskáját s falatozni kezdett. Mihály egy korsóban mustot hozott. Ivott belőle.
– Jó.
– Édös – vélte Mihály is.
Aztán rövidke szusszanás után hajtotta megint dologba a népet, mert kurta a nap s estére be kell fejezni a szedést.
—
Várjuk irodalomkedvelő olvasóink ötleteit: ki lehet a szüreti leírás szerzője? Esetleg: mi a regény címe?
_1.jpg "Must, verjus, szőlőlé – a szőlő alkohol nélkül")
