A világ legjobb bora

Amerikai tudósok feltalálták a tökéletes bort. Vége a bizonytalanságnak, 42 kutató 5 évi megfeszített munkájának köszönhetően kikísérletezték „A Bor”-t. A hírre egymás után dőltek be az addig még talpon lévő bortőzsdék, több híres termelő vetett véget életének, vonult vissza végleg a bortermeléstől. Mintegy 10.000 főn tesztelték a végső produktumot. Az esetek 97,5 %-ában teljes volt a siker, a maradék 2,5 %-ot megvizsgálva rájöttek, hogy ez a kis csoport nagyrészt nem rendelkezett semmilyen íz érzékelésének képességével. Ezt nevezzük ízvakságnak, az orvosok már megkezdték a terápiákat. A cél, hogy legalább 25%-os hányadban visszanyerje érzékenységét a tesztcsoport. Az eredmények biztatóak…

Ernő üldögélt a kávéházban, előtte sajtó, bal és jobb pártorientáció egyaránt – kedvelte az igazság több oldalát. Mézes-rumos kávét kevergetett, azt vallotta, hogy a koffeinnek legyen tartása. Feketelevesben édesszájú volt, borban a szárazra ment. Azért nem vetett meg egy jó nektáros tokajit, elvégre egy bortárcaírónak tisztában kell lennie úgy általában az egész palettával. Fogyasztása napi szinten a szárazakra irányult, markáns somlói, vagy lágy etyeki fröccsentve közé sok minden befért. „Lapzárta!” – nyögte a telefonba követelőzve a szerkesztő, akit a felesége csak úgy hívott, hogy a „fáradtan született”. Talán a fáradtság tartósít, hiszen aki komótosan jön a világra, annak később se kell rohanni. Üres csészében csörrent a kiskanál, valami nagy-nagy borról kellene írni…

A grandiózus bor tesztjén sokan nem találták a kifejezéseket, de abban egyetértettek, hogy életük legnagyobb borát fogyasztották. A kutatást finanszírozó konszern összegyűjtötte a világ legjobb borszakértőit, sok-sok MW, vagyis Master of Wine is volt a csapatban. A kóstolást a lehető legideálisabb körülmények között tartották. A szigorúan ellenőrzött vakteszt elsöprő eredményeket hozott. A 50 főből 13-an nem sokkal az esemény után öngyilkosok lettek. Robert Parkson és Jansis Robin búcsúlevelében kifejtette, hogy életük és szakmaiságuk csúcsára értek, ahonnan nincs tovább. A szakértők nagy része felhagyott az addigi életével és máshol keresett boldogulást. A többieket elmegyógyintézetekben jelenleg is kezelik.

A világ többi bora ezek után labdába sem rúghatott, mindenki az új, a kápráztató szépségű nedűt kereste. A régi készletekből az uniós és amerikai szabványok értelmében borpárlatokat készítettek, vagy etanollal üzemelő személygépkocsik tankjaiban végezték. Néhány fanatikus és elfajzott ízlésű makacs borívó azonban ragaszkodott a régi nedűkhöz és nem volt hajlandó megkóstolni a tökéletes bort, nem akartak „megtérni”.

Tökéletes bor? Többé soha semmi borhiba, vagy apró kis diszharmónia? Egy kicsit keményebb sav vagy durvább tannin? Rideg, uniformizált világ! – borzongott meg Ernő. Lehet, hogy perverziónak tűnik, de ő szerette az ilyen borokat is. Akár a lányokban, nőkben, asszonyokban, lelkesedni tudott a kis tökéletlenségekért. Rajongott a nem pisze, hanem nagyobbacska orrokért. Ódákat zengett a szeplőkhöz, a hátakon található nagy anyajegyekhez, vagy azok eltávolítása után maradó hegekhez. Vékonyka combok vagy kicsit görbe lábak vonalát jobban tisztelte, vagy egy piros foltot a tarkó vonalán… A ráncok, melyektől más szabadulni szeretett volna – neki olvasni való kedves térképek voltak a szemek alatt, a keblek mentén, vagy bárhol. Hiszen becsülni kell a különbségeket, az egyéniséget – az tesz teljessé minket és a világot. – gondolta.

Aztán hazafelé benézett a sarki kocsmába, egy száraz fehér hosszúlépést kért. Otthonos volt neki most a fröccsben is kissé szikár íz, betakarózott az érzésbe…