Mario Incisa della Rocchetta a fejébe vette, hogy jó bort fog készíteni, mégpedig francia, bordeaux-i mintára, hiszen arra, az általa felettébb kedvelt borvidékre emlékeztette az olasz tengerparthoz közeli, sík vidék…
A történet úgy kezdődik, hogy adva van egy Piemontéből származó báró, bizonyos Marchese Mario Incisa della Rocchetta, aki Pisában tanul mezőgazdasági ismereteket. Az egyetem alatt megismerkedik egy fiatal toszkán nemes hölggyel, akit nőül is vesz. A házassággal földterületek is járnak, ám nem a tartomány jó nevű, bortermeléséről ismert belső területein, hanem Bolgheri városának környékén, a tengerparton.
Azon a vidéken, amelyen évszázadok óta óriási szegénység uralkodik, köszönhetően annak, hogy a jórészt mocsaras tájakon malária fertőz, így a lakosság a hegytetőkre kényszerül, ott építve fel településeit. A korlátozott lehetőségeket az is mutatja, hogy a rendelkezésre álló, halakban gazdag tengerpart megközelítése olyannyira nehéz és veszélyes, hogy a helyieknek leginkább a vadászat jelenti az elsődleges élelmiszerforrást.
Történetünk idejében azonban a tartomány vezetői komoly erőfeszítéseket tesznek a vidék mocsártalanításáért, a fölösleges víz elvezetéséért. Így az emberek lassan lemerészkednek a hegyekből, mezőgazdasági tevékenységbe kezdenek, zöldséget, gyümölcsöt termesztenek. Emellett mindenkinek van szőlője, amelynek terméséből előállítja családja éves borszükségletét. A sík földeken rosé és fehérborok készülnek, míg a hegyoldalakban sangiovesét terem, amiből könnyed, egyszerű vörösborok születnek.
Emberünk ezen a tájon kap ifjú felesége révén nagyobb földeket, azonban nem nyerik el a tetszését a helyi borok. Ez nem is meglepő, hiszen az olaszok is úgy tartják a sangioveséről, hogy inkább a szárazföld belsőbb részeiben, nagyobb tengerszint feletti magasságon ad kiemelkedő termést, a Bolgheri környékén fekvő területektől senki sem várt sokat.
Mario Incisa della Rocchetta azonban a fejébe veszi, hogy jó bort fog itt készíteni, mégpedig francia, bordeaux-i mintára, hiszen arra, az általa felettébb kedvelt borvidékre emlékezteti ez a tengerparthoz közeli, sík vidék.
A báró 1942-ben ülteti el az első cabernet sauvignon és merlot tőkéket, amelyeknek terméséből évtizedeken át a legnagyobb igényességgel és kísérletező kedvvel úgy készít bort, hogy környezete őrültnek nézi, hordóinak tartalmát pedig nem adja el. Makacsságára van szüksége ahhoz, hogy ilyen hosszan kitartson, évről-évre komolyabb, érettebb, kerekebb borokat készítve.
A következő fordulópont 1968-ra tehető, amikor is megjelenik az első Sassicaia a piacon. Ezzel egy olyan bor kerül a fogyasztók elé, amely egy, a minőségi borkészítés szempontjából teljesen ismeretlen vidékről származik, olyan szőlőfajából és olyan módon elkészítve, amely Olaszországától idegen.
Rögtön átütő sikert, hazai és nemzetközi elismerést arat, és egy lavinát indít el, amely nem csak a közvetlen környezetében, nem csak Toszkánában, hanem egész Olaszországban feje tetejére állítja azt a módot, ahogyan az emberek a borkészítésről, a borkultúráról gondolkodnak.
Szőlészet, borkészítés
Hogy melyek voltak azok a tényezők, amik ezt lehetővé tették? A következőkben végigvesszünk a sikerhez vezető út néhány elemét, ezeket ma a világ legtöbb minőségorientált borásza alkalmazza. Ma már megszokottak, azonban ötven évvel ezelőtt meglehetősen forradalminak számítottak.
A legfontosabb dolgok természetesen a szőlőben dőlnek el. Így az, hogy az Itáliában egyébként nem szokatlan tőkénkénti 25 kilogrammos termést másfél kilóra csökkentették, nagymértékben javította a gyümölcsök beltartalmi értékét.
Az egy növényre jutó fürtök számának drasztikus csökkentése együtt járt az ültetvények szerkezetének átalakításával. Hiszen, ha ennyivel kevesebb gyümölcs jut egy szőlőre, mi más lehet a teendő, mint hogy megemeljük az egy hektárra eső tőkék számát? A normálisnak számító 2-3000 növény helyett így a báró 1942-ben 5000-et ültetett egy hektárnyi területre. Ma egyébként már ezen is túlléptek a borvidék új pincészetei, nem ritkán 8-10 000 tőkét telepítenek ugyanekkora területre.
Eredetvédelem
Az újítás következő lépcsőfokát a hosszabb időtartamú tölgyfahordós érlelés jelentette, hiszen Piemontén kívül egyáltalán nem volt elterjedt ez a technika. A borok eddig általában úgy készültek, hogy mire a következő évjárat a hordókba került, az előző már el is fogyott.
Borunk tehát más volt, mint a többi, annyira más, hogy nem is fért bele a mélyen hagyománytisztelő olasz bortörvénybe. Ekkor jött létre a „szuper-toszkán” kifejezés, amellyel a Sassicaiát és követőit illették, ezek annak ellenére, hogy világszerte a legjobb olasz bornak számítottak, és a legdrágábban keltek el, mégis a legalacsonyabb hivatalos kategóriába tartoztak, asztali borként kerültek forgalomba.
Ez az ellentmondás azonban annyira megrázó volt, hogy a törvényi szabályozásnak nem volt más lehetősége, ha lépést akart tartani a jelen valóságával, követnie kellett az elvárásokat, és újítania eddigi hozzáállásán.
A DOC kategória egy eredetvédelmi jelölés, általában egy jól körülhatárolható földrajzi elnevezést takar. Esetünkben egyedülálló azonban az, hogy egy DOC-t egy borral, nem csak egy területtel azonosítanak. A Bolgheri Sassicaia DOC-t kizárólag a Tenuta San Guido birtokolja. Így, bár számtalan nagyszerű bort készítenek a borvidéken, azok maximum a Bolgheri DOC vagy a Bolgheri Superiore DOC kategóriába kerülhetnek bele.
A Tenuta San Guido ma
A pincészet sokáig meglehetősen szerény keretek között működött. A világ másik végéről érkező látogatóknak nem kis meglepetésben volt részük, amikor kiderült számukra, hogy az egyik leghíresebb olasz bort, mennyire egyszerű körülmények között készítik. Nemrég azonban véget értek az új pincészet építési munkálatai, ma már híréhez méltó helyen érlelődik a Sassicaia. A birtok második és harmadik bora nem kerül a központi pincészetbe, máshol dolgozzák fel, és érlelik.
Mivel a talaj még mindig elég nedves, nem lehet földbe vájt pincéket létrehozni a borvidék nagy részén, az állandó hőmérsékletről és páratartalomról az új épületben is egy légkondicionáló berendezés gondoskodik.
Sassicaia
A Sassicaianak nem az a legfőbb célja, hogy erőteljes legyen, mint egy kaliforniai bor” – mondják készítői. A gyümölcsösség mellett a savak megőrzése a legfontosabb, hiszen ezek frissességet visznek a borban. Ars poeticájuk szerint előnyben részesítik az eleganciát az erővel szemben. A legjobb párosítás így megfelel a helyi tradícióknak, legszívesebben vadhúst javasolnak hozzá. A Sassicaia alkoholtartalma – az Ornellaiaval ellentétben – általában 12,5 és 13% között mozog.
A Sassicaia mai minőségéhez erőteljesen hozzájárul az, hogy a bort az 1940-es és az 1960-as években telepített szőlők terméséből készítik. A birtok történetében először az alapítás óta két éve fordult elő, hogy új növényekkel cseréltek le egy már működő ültetvényt.
A hordós érlelőben jelenleg a 2007-es és 2008-as borok csiszolódnak össze. A 2006-os évjárat egy hónapja került forgalomba. A borok két évet töltenek kis tölgyfahordókban, amelyek egyharmada új, második harmada egy éves, utolsó harmada pedig két esztendős, ezt követően hat hónap palackos érlelés következik.
A 2006-os kifejezetten jó évjáratnak számított Bolgheriben. A bor illata kóstolásunkkor nem tolakodó, inkább visszafogott, egyelőre a hordós érlelés aromái dominálnak benne. Ízben annál erőteljesebben tör előre, a nagy testű borban dübörög a savak ereje, egyelőre a háttérbe simulnak az igazából kifejező aromák. A bor jelenleg nagyon fiatal, fogyasztását 8-10 éves kor előtt nem javasoljuk.
Érdekes új információnak számít, hogy a birtok tulajdonosai egy szardíniai borásszal összefogva is készítenek mostanában borokat. A Barrua névre hallgató nedű főleg carignanból áll, persze a birtok tradícióinak megfelelően kevés cabernet sauvignonnal és merlot-val kiegészítve. Nem az volt a cél, hogy egy, a Sassicaiához hasonló bort készítsenek, a hosszú érlelésnél mégis kitartottak. A bor 18 hónapot tölt hordóban, majd egy évet a palackban mielőtt piacra kerül. Az általunk kóstolt 2005-ös évjárat Szardínián jónak számított, jobbnak, mint Bolgheriben. A bor erőteljes, mégis kerek, tele intenzív, rusztikus fűszeres és herbális aromákkal.
Le Difese 2007
A pincészet mindennapos fogyasztásra szánt bora a család legfiatalabb tagja, mely 2002-ben került először palackozásra. A bor 70% cabernet sauvignonból és 30% sangioveséből áll, ez utóbbi szőlőfajtát kizárólag ehhez a borhoz használják. A szőlő új ültetvényekről származik.
A bort acéltartályban erjesztették tizenkét napos hordós áztatással. Az érlelés egy éven át zajlott francia és amerikai tölgyfahordókban, amelyet három hónap palackos érlelés követett. 120 000 palack készült belőle. A pincészet a bor fogyasztását a forgalomba kerülésétől javasolja, nem véletlenül, hiszen elsősorban a primer gyümölcsös jegyek uralkodnak benne mind ízben, mind illatban.
Guidalberto 2007
2000-ben készült először, 60% cabernet sauvignonból és 40% merlot-ból áll. Acéltartályban erjesztik, egy 15 napos héjon áztatással egybekötve. Ezt követően a bort 12-14 hónapig érlelik amerikai és francia tölgyfahordókban, majd három hónapon át a palackban. 150 000 palack készül belőle. Sem a Guidalberto sem a Le Difese nem DOC, csak az ez alatti, IGT eredetvédelmi kategóriába férnek bele, mert olyan szőlőket is felhasználnak hozzájuk, amelyek a borvidéken kívülről származnak.
